15.fejezet

Sziasztok! A következő fejezetek már péntekenként fognak érkezni a suli miatt és hétvégére lesz mit olvasnotok ;) Nekem személy szerint ez nem nagyon jön be, hogy mostantól péntekentként lesz friss, de tanulni is kell :/ A mostani fejezetet megpróbáltam kicsit eseménydúsabbá tenni, kisebb nagyobb sikerekkel :)

Ha tetszett, dobjatok meg pár szóval :) Köszönöm.

U.I.: Tehát a következő fejezet, egy hét múlva, azaz pénteken ;)

Jó olvasást!

Puszi Jess♥ :)

-Elmegyek a cuccaimért, de vissza már nem egyedül jövök.- mondta Em.

-Rendben, menj csak. – mondtam szomorúan.

-Sietek, ígérem.- nyomott egy puszit a homlokomra.

-Ajánlom is.- mosolyogtam.

-Szeretlek.

-Én is.- mondtam és Em el is ment. Idővel besötétedett, de ugyanúgy ültem, vagy is feküdtem, azzal a különbséggel, hogy Emmett nincs mellettem. Dominic még mindig békésen szuszogott. Betakartam magunkat egy vékony pokróccal és pár perc alatt én is elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki puszilgatja az arcomat.

-Még egy picit.- nyöszörögtem.

-Ébredj, kicsim.- suttogta Emmett.

-Aha. Mindjárt.- magamra húztam a takarót.- Az átlag ember alvás igénye még 5 perc.- motyogtam.

Halk kuncogásokat hallottam. Kipattantak a szemeim. Jesszzus! Már itt vannak.

A szobában mindenki ott volt és azt nézte, ahogy én nyafogtam, kivéve Jasper és Bella, mert ők Dommal voltak elfoglalva.

-Mióta vagytok itt?- kérdeztem álomittas hangon.

-Nemrég jöttünk.- mosolygott rám Em.

 Felkeltem az ágyról és rámosolyogtam a többiekre. Legeslegelőször Alice sikkantott fel és ugrott a nyakamba.

-Jaj. Annyira hiányoztál már nekem, nekünk.- javította ki magát mikor Esme megköszörülte a torkát.- Tudod milyen sok vásárlásba került, hogy enyhítsem a bánatom?- kérdezte legörbült szájjal.

-Rengeteg?!- kérdeztem, de tudtam hogy helyesen válaszoltam.

-Még annál is több.- szólt közbe Edward.

-Nagyon hiányoztatok nekünk.- mondta Esme átkarolva Carlisle.

-Ti is nekem. Mindannyian. – mondtam és mindenkit megöleltem sorba.

Egész éjjel beszélgettünk. Esme az árvaházról mesélt és hogy hiányzott az unokája. Nagyon jól esett, amit mondott. Tudtam, hogy Esme mindig is jószívű volt és Domot az unokájának tekint, engem pedig lányának, ahogy Carlisle is.

Edward Dom gondolataival volt elfoglalva, míg Carlisle-ból előbújt az orvos és kikérdezgetett. A növekedése? Étrendje? És ehhez hasonló dolgok.

   Alice megígértette velem, hogy elkísérjük vásárolni nemsokára. Nagy nehezen, de végül belegyeztem.

Elmondtam Dom képességét is, és mind ámulattal figyelték, hol amit mondok, hol pedig Dominicot. Jasper nagyon büszke volt rá, hogy ilyen harcias fiú.

Carlisle, ugyanúgy ahogy Em, egy kicsit komolyabban vette a dolgot.

Jó sokáig veséztük ezt a témát is. Majd áttértem arra, ami engem leginkább érdekelt.

-Felhívtam a szüleimet. Elmondtam nekik, hogy Seattle-ben élek és abbahagytam az egyetemet. Mit mondjak nekik? Elmondjam, hogy Dom az unokájuk, vagy inkább ne? – kérdeztem.

Leginkább Carlisle válaszát vártam, hisz még is csak ő a családfő. Látszott, hogy mindenki gondolkodóba esett, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb megoldás, mindenki számára.

-Szerintem, nem kellene veszélybe sodorni magunkat. Dom még pici. Nem tudja a szabályokat. Mi van, ha megharapná őket? Én nem tartom ezt jó dolognak.- mondta Jasper nyugodt hangon. Ahogy elgondolkoztam a szavain, igaza volt, de Dom nem annyira gyerek már, hogy ezt ne értse meg.

-Tudjuk ezt Nath, de félig vámpír. Na jó, kicsit több benne az ember, de van képessége, és úgy tűnik, hogy a harapása mérgező, de nem annyira, mint egy teljes vámpírnak szóval én sem támogatom azt az ötletet, miszerint el kellene mondani a szüleidnek ezt a dolgot.- mondta Edward meghallva a gondolataim.

-Frusztráló ez a gondolatolvasás.- morogtam.

-Nekem bejön.- vigyorgott Edward. -Néha.- helyesbített. Szemforgatva vártam a további érveket.

-Szerintem, nem lenne semmi baj. Dom nagyon okos baba.- mondta Alice mosolyogva Dom pedig tapsikolni kezdett.- Megértené a dolgokat. Mit szabad és mit nem. Ugye pöttöm?- vette fel Alice a fiam, aki vigyorogni kezdett és gügyögni. Alice ránézett Edwardra, gondolom azért, mert kíváncsi mit mondd neki.

-Támogatja az ötleted, Alice néni.- nevetett Ed.

-Én is ugyanazon a véleményen vagyok, amin Alice.- mondta Bella odasétálva Edwardhoz és átkarolta.

-Hát, én, ha a szüleid helyébe lennék nagyon örülnék neki, ha bemutatnád. Szóval igen.- mondta Esme.

-Emmett?- kérdeztem.

-Sajnálom cica, de nem. Bármennyire is szeretlek titeket, nem.- húzta el a száját. Na, ezért még kap. Erre Edward felkuncogott én pedig szúrósan néztem rá.

-Szóval, akkor Carlisle-on múlik. Ha jól számoltam.- mondtam.

-Igen, rajtam-szólalt meg az említett.- Nagyon nehéz volt dönteni. Ezzel lehet, hogy bajba sodrom a családot, de a lányok mellett kell, hogy áljak. Rengeteg ellenérv is van amiatt nem helyeselném, de Nath mellett állok és beleegyezek abba, hogy elmondja a szüleinek.- mondta kimérten.

Sikongatva a nyakába ugrottam. Nagyon megörültem, annak, hogy nem kell hazudnom a szüleimnek. Már csak az lesz rázós, amikor elmondom nekik.

-Köszönöm, köszönöm, köszönöm.- mondogattam.

-Megfojtasz.- nevetett.

-Ami nem lehetséges.- mosolyogtam rá, de azért elengedtem.- Nektek is köszönöm.- mosolyogtam a többiekre.- veled meg még számolunk. Mutattam Em-re, de azért nem haragudtam rá.

-De a neheze még hátra van!- mondta Esme halkan.

-Tudom, tudom. Remélem, jól fogadják.- húztam el a számat.

-Szerintem nem lesz vészes.- nyugtatott Bella, Alice pedig heves bólogatásba kezdett.

-Láttál valamit? -kérdeztem Alice-től.

-Nem, nem.- motyogta Alice és nem nézett rám.

-Gyanús vagy te nekem. Mindegy, majd kiderül.- mosolyogtam és legyőztem a kíváncsiságom.

Mivel látták rajtam, hogy kezdek álmosodni, ezért elindultak haza. Furcsa volt, hogy ők jöttek hozzám, és nem én voltam náluk. Mindenkitől elbúcsúztam és visszamentem a nappaliba, ahol Dom időközben elbóbiskolt. Óvatosan felvettem és elindultam vele a szobájába. Ahogy kiléptem a nappaliból Em felkapcsolta a Tv-t és meccset kezdett nézni. Pasik. Domot beraktam a kiságyába és elmentem zuhanyozni.

Most úgy döntöttem, hogy inkább itt fogok lezuhanyozni, Dom szobájában lévő fürdőbe.

Elég sokáig hagytam, hogy a forró víz áztassa a bőröm. Felvettem egy rövidnadrágot és egy elnyűtt barna trikót.

Ahogy beléptem a szobába az ágy mellett pár doboz állt. Gondolom Em cuccai.

Nem nagyon foglalkoztam velük, majd elpakolja őket, ahova gondolja.

Bebújtam a takaró alá és néztem a sötétséget.

Megakadt a szemem egy kis dobozkán. Tudom, tudom, nem az én dolgom, de úgy hívogatott. Odamásztam a dobozhoz, és az ölembe raktam.

Egy név volt belevésve: Emmett McCarty

Kíváncsian nyitottam ki a dobozt.

Sok minden volt beletéve. Többek közt rengeteg írat. Kivettem az elsőt. Eléggé meglátszott rajta az idő.

                 Halotti bizonyítvány

Elhunyt: Emmett McCarty

Született: 1915. november 29.  Tennessee, Gatlinburg

Halálának időpontja: 1935. ---  -----

Nem akartam tovább olvasni. Tudom, hogy „él” meg minden, de nem szívesen olvastam ezt el.

Volt itt még születési anyakönyvi kivonat és pár kép.

Mind meg volt már sárgulva. Az egyiken egy házaspár volt és a nő kezében egy kisbaba mellettük pedig egy fiú. A nő arca boldogságról árulkodott. Haja göndör és hosszú volt. Valószínűleg fekete. A férfi arca büszke és boldog, szemei kékek. Látszott, hogy kemény és talpraesett férfi. Katona lehetett, hisz kitüntetésekkel volt kirakva az öltöny, amit viselt. Magas volt és izmos. Most, hogy így jobban megnézem, olyan volt, mint Em. A baba, aki nyilván a gyermekük volt vigyorgott, mint a vadalma. Bár a kép fekete fehér volt, de látszott, hogy a szemei, úgy, mint az apjáé, kékek voltak. A haja pedig fekete, olyan, mint a nőé. A fiú, aki körülbelül 8 éves lehetett, magát kihúzva mosolyogott és a pici kezét fogta. Nagyon aranyosak voltak.

Még egy kicsit merengtem a képen, majd tovább nézegettem őket.

Találtam még egy képet, de csak a férfiról és már egy kicsit idősebb korában. A képhez egy kitüntetés volt csatolva.

A doboz legalján volt egy kép. A torkomba gombóc nőtt. Könnyes szemmel bámultam Rosalie képét. Tehát még szereti, a szíve mélyén. A nő mosolyogva nézett vissza rám. Akár egy modell. Hosszú szőke haja lágyan omlott a vállára és aranyszín szeme pedig ragyogott.

Kibuggyantak a könnyeim és gyors visszaraktam a képet, majd szipogva letöröltem a sós cseppeket.

Már csak egy dolog volt a dobozban. Egy kép, ami köré egy nyaklánc volt tekerve. Egy gyönyörű nyaklánc. Arany volt és rajta egy medál. A szavam is elakadt mikor megláttam.

A csepp alakú medálban volt egy kő. Nem nagyon értek hozzájuk, de ez valószínűleg smaragd volt. Ez mellett volt még egy pici ezüst kő.

Sosem láttam, még ilyen szépet. A kép -ami hozzá tartozott- szintén régi volt.

Ugyanaz a nő mosolygott, aki a családi képen volt.

Egy habos-babos ruhát viselt. Imádtam az ilyen ruhákat, mindig is odavoltam értük. Szerettem volna régebbi korba születni és én is ilyeneket hordani. Voltak hátrányai is azoknak az időknek, de a mostaninak is van, így azok nem nagyon foglalkoztattak. Bálokra járni, élvezni azt, hogy harcolnak érted, a szívedért.

Mosolyogva néztem tovább a képet. Megakadt a szemem a nyakláncon, amit a nő viselt. Ez ugyanaz volt, amit most a kezemben tartok.  Emmett-nek biztos fontos volt ez a nő.

Megfordítottam a képet, hátha találok valamit. A kép jobb alsó sarkába egy név volt írva.

      Margaret, 1920

Tudom, hogy nem illett volna megnéznem a dobozt, hisz ez Em tulajdona, de muszály volt. Én sem örülnék, ha a holmim közt kutakodna valaki. Bár most a lelkiismerettel kell majd küzdenem. Visszapakoltam mindent a helyére és leraktam a dobozt oda, ahol volt.

Magamra húztam a takarót, és az ablakot kezdtem el bámulni. A hold bevilágított a szoba közepére, ezzel egy kis fényt adva. Kint minden csendes volt. Tücskök ciripelése hallatszott be. Elég nyugtató volt, az egyenletes zaj.

De az a fránya lelkiismeret mardosott. Nem kellett volna, ez nem az én dolgom. Lehet, hogy el kellene mondani Em-nek, hogy megnéztem? Igen, elmondom.

Nem, ha meg akarja velem osztani, akkor, majd ő meg fogja mutatni, és akkor mondom el. Vagy hagyom is az egészet és elfelejtek mindent?

Ezt elfelejteni? Az lehetetlen. Lehet hogy Em-nek volt egy családja, csak eddig nem mondta?  Lehet, hogy ő volt az, aki tele volt kitüntetéssel? Katona volt? Volt két gyereke és egy gyönyörű felesége, aztán megtámadta az az állat és vámpír lett?

Áááhh… abból csak rossz dolog sül, ki ha nem hallgatom meg őt is erről. Nem kell nekem magyarázatokat találni. Még a végén félreértés lenne az egészből.

Sokáig gondolkoztam ezen, és próbáltam elaludni, de sehogy sem sikerült. Morgolódva ültem fel az ágyba és felkapcsoltam a mellettem lévő lámpát.

Néztem magam elé és vártam. Hogy mire? Én sem tudom. Em még mindig azt a francos meccset nézi, ahelyett, hogy itt lenne mellettem.

Ismét ránéztem a dobozra, de most mérgesen. Zavart, hogy nem tudom, mit rejt. Vagyis tudom, de arra nem tudok rájönni, hogy kik vannak a képen, csak találgatni.

Az egyikre rájöttem rögtön. Sajnos. Minek másnak őrzi a képét, ha nem azért, mert még szereti? Ha egy picit is, de szereti. Elfelejteni nem tudja, hisz vámpírmemória. Rosalie találta meg és megmentette. Amiért hálásnak kellene lennem, de semmi ilyen érzelmet nem táplálok az irányába.

Mérgesen csaptam egyet, és fel alá kezdtem járkálni az ablak előtt. Kimentem az erkélyre kiszellőztetni a fejem, de semmit sem ért.

Hirtelen két hideg kar ölelt át, mire én felugrottam és halkan sikkantottam egyet.

-Nyugi, csak én vagyok-kuncogott Em.- Mért nem alszol?

-Mindegy. -válaszoltam és elindultam az ágyam felé. Nem rá voltam mérges, csak arra, hogy ennyire kíváncsi természet vagyok. Bemásztam ez ágyba és neki hátat fordítva, próbáltam meg elaludni. Igaz, becsuktam a szemem, de nem aludtam, pedig, tényleg fáradt voltam. Éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy én pedig odagurulok Emmetthez.

-Mi a baj?- kérdezte átölelve.

-Semmi.- morogtam.

-Haragszol?

-Igen.

-Mit tettem már megint?- kérdezte unottan.

-Te, semmit.- szusszantottam.

-Akkor?- kérdezte kíváncsian.

-Hagyjuk, nem érdekes.- próbáltam menteni a menthetőt.

-De érdekes. Elmondod?- kérdezte.

-Haragudni fogsz.- állapítottam.

-Rád, soha. – mosolyogott. Felültem, vele szemben és néztem, ahogy mosolyog, biztatásképp. Beleharaptam az ajkaimba és hadarva válaszoltam.

-Találtam valamit.- mondtam, bár ebből nem igen jöhetett rá, hogy mi a gond.

-És ebben mi a rossz?- kérdezte értetlenül.

-Az, hogy a holmid közt és nem hiszem, hogy jogom lett volna rá.- mondtam szemlesütve.

-És mit? Palyboy-t?- viccelődött, de most nem voltam rá vevő.

-Egy… egy dobozt.- mondtam akadozva. A mosolya átment fintorba és ránézett az említett tárgyra. –Én nem direkt csak hát tudod milyen vagyok és furdalt a kíváncsiság, hogy mi van benne. Én elhiszem, hogy most haragszol, de nem fog előfordulni még egyszer ígérem, kezelni tudom ezt a tulajdonságot és megváltozok, csak…

-Hé, hé, hé! Állj már le! Nem kell magyarázkodni! És nem kell semmit sem megváltoztatni.- vágott a szavamba. – Egyszer úgy is eljutottunk volna idáig és elmondtam, volna, de úgy látszik, hogy hamarabb kerül erre sor. Kíváncsi vagy rá?- kérdezte, de arcom láttán felnevetett.- Naná, hogy az. Rendben, akkor gyere ide.- tárta szét karjait én pedig szorosan hozzábújtam és izgatottan vártam a „mesét”.