Hírek

Sziasztok!

Mint ahogy a címből is kiderült, pár olyan dologról lesz szó, amit szeretnék veletek megosztani.
Az első, az, hogy nagyon szépen köszönöm, azoknak akik szavaztak rám ITT ezen a címen. Az első fordulóban továbbjutottam, hála nektek, és továbbra is az lenne a kérésem, hogy szavazzatok!
A második pedig az, hogy jelentkeztem egy másik versenyre is, viszont a másik blogommal, de gondoltam, nem árt, ha ide ide kiírom. Szóval a Difficult Love  3 fejezetével neveztem be.
A végeredmény teljes mértékben Tiszti( a verseny indítója) döntése alapján múlik. Viszont. lehet, véleményeket küldeni, a blogról és a fejezetről pár sort. A véleményt pedig erre az email címre küldjétek el : sipos.krisztina@citromail.hu

Hát most nem jut más eszembe, ennyi lenne. Előre is köszönök szépen mind a szavazatokat mind a véleményeket (:

Puszillak titeket! < 3
Jess

22.fejezet - Minden az én hibám

Sziasztok! Hát remélem tetszik nektek a legújabb fejezet. Úgy érzem, hogy egyre kevesebben olvastok mint régen. Ennek az az oka, hogy elkezdődött a suli vagy a történet nem hozza a formáját és nem érdekel titeket, unalmassá vált? Ez szomorúvá tesz és, ha nem kapok visszajelzéseket, egyre jobban kezd előbújni a fejemben az, hogy abbahagyjam és ne írjak tovább, mert nem olvassa senki. Vagy ha mégis, akkor nem mondanak semmit róla. Persze tisztelet a kivételnek, aki veszi a fáradságok és kattint egyet vagy ne talán tán ír pár sort. Régebben ezt többen megtettétek. Nem tudom most mi változott ?!

De ne is fecsegjek itt, igaz? Tehát itt a 22. fejezet , ami remélem elnyeri tetszéseteket. :)

Jó olvasást!

Puszillak titeket :*

Jess ♥

U.I.: A fejezetek időpontja (péntek) eltörölve. Akkor hozom a fejezetet, amint kész van :) 

_________________________________________________________

Nath szemszög

 -De Alice , kérlek, ne vidd túlzásba. – kértem nevetve.

- Nem fogom. Hidd el, hogy tökéletes lesz, mint Belláéké.

- Hát, mivel azon nem voltam jelen, ezért azt nem tudom milyen volt, de remélem, hogy jól összehozod.

- Bízhatsz bennem. Életed egyik legszebb napja lesz. – vigyorgott.

- Remélem is.

- Itt vannak Emmették. – mondta Alice hireteln, de éreztem, hogy nincs valami rendben, mert elkomorodott.

- Már? – kérdeztem és az ajtó elé siettem. Úgy volt, hogy délután érkeznek.

- Igen. – rázta meg a fejét Alice értetlenül, majd hirtelen üveges lett a szeme és kővé dermedt. Tudtam, hogy látomás van.

- Mit láttál? – kérdeztem mikor már észnél volt, de nem tudott válaszolni, mert Em rontott be az ajtón kezében Domal, aki szélesen vigyorgott mikor meglátott.

- Mi történt Em? – kérdeztem miközben ő átadta nekem a fiam.

- Alice menj haza én is megyek nemsokára. – hagyta figyelmen kívül az előbbi kérdésem.

- Emmett? – kérdeztem kicsit hangosabban.

- Nyugodj meg , nincs semmi gond,de valamit el kell hogy mondjak. – húzta el a száját én pedig kíváncsian vártam. – Szóval miközben vadásztunk egy pillanatra nem figyeltünk és Dominic eltűnt, de aztán megtaláltuk.

- Ebben mi a probléma? Ez nem nagy gond. Majd máskor jobban figyeltek. – vágtam a szavába.

-  Végigmondom, ha hagyod. Szóval mikor megtaláltuk, egy újszülöttel volt. Amilyen gyorsan csak tudtam elvittem.

- Mi? – sipítottam. Annak idején Bella elmesélte, milyen volt mikor Seattleben meg akarták őt ölni, és mik egyáltalán az újszülöttek. – Nem hiszem el. Soha, érted soha többé nem viszitek vadászni, míg el nem éri azt a kort!! – nyugtalankodtam. 

- Nyugodj meg.

- Már, hogy nyugodnék meg? Nagyobb baj is történhetett volna. Mi van, ha bántja? – járkáltam fel alá.

- Nem bántott, anya. – szólt bele Dominic.

- Picim, mi lenne, ha most elmennél játszani? – kérdeztem tőle, mosolyt erőltetve magamra, de a hangom remegett, az idegességtől.

- Rendben. – mosolygott és már itt sem volt.

- Mit csináltatok vele? – kérdeztem visszafordulva Emmetthez és remélem tudja, hogy kire gondoltam.

- Jasper elvitte hozzánk. Gyanús volt neki. Ezután nem tudom mi történt. – magyarázta. – De most elmegyek. Rendben?

-  Mi? Nem. Én is megyek. – makacsoltam meg magam.

- Veszélyes lenne, maradj itt Dominical. Az lesz a legjobb. Sietek. – nyomott egy puszit a homlokomra és már itt sem volt. Mérgesen trappoltam fel az emeletre, Domhoz. Benyitottam a szobájába, és épp egy színezővel ügyködött.

- Szia,kincsem. Mit csinálsz? – ültem le mellé.

- Rajzolok. – mosolygott fel, majd tovább folytatta remekművét. – Összevesztetek ?

- Nem, dehogy. Csak akadt néhány probléma. – válaszoltam.

- Hát jó. – mondta megrántva a vállát, amin én elmosolyodtam.

Pár perccel később a telefon éles csörgése hallatszott fel az emeletre.

- Mindjárt jövök.  – nyomtam egy puszit az arcocskájára és leszaladtam, hogy felvegyem a telefont. – Igen?- szóltam bele.

- Szia, csillagom. – szólt bele anya.

- Szia,anya.

- Hogy vagy? El vagytok veszve. - mondta szomorkásan.

- Öhm… Megvagyunk. Ti? Amúgy meg nem csak mi vagyunk elveszve, hanem ti is.

- Mi is jól vagyunk szerencsére. Apád kigyógyult ebből a nyavalyából, Alex is jól van.

- Értem.

- Emmett? – kérdezte anya kíváncsian.

- Ő is jól van. – válaszoltam.

- Ennek örülök, mi lenne, ha valamelyik nap átugornátok? – kérdezte, majd meghallottam 

valami csörömpölést az emeletről. – Ez mi volt? – kérdezte.

- Áh semmi, csak eldőlt az egyik váza. – találtam ki valamit, bár én sem tudtam. 

- Nehogy elvágd a kezed. –mondta komolyan.

- Nem fogom. – mosolyogtam aggódásán.

- Szóval?

- Oké, persze. Mikor?

Ezután még elég sokáig beszélgettünk. A jövő hétre beszéltük meg a találkozót. Örültem neki, hogy végre láthatom őket, de anya se volt különb nálam. Mosolyogva lépkedtem fel a lépcsőn egyenesen Dom szobájába, de őt sehol sem találtam. A kifestő ugyanott hevert, viszont az üvegdarabok szanaszét hevertek a szőnyegen.

- Dom? – kiabáltam és elindultam a mi szobánk felé. Ott sem volt senki. Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Ez egy kicsit hasonlított a múltkori esetre, viszont most biztos, hogy nincs Emmettel. Azért annyi esze csak van, hogy ne vigye egy újszülött közelébe. 

Végigjártam az egész házat. A torkomban gombóc nőtt, így már szólongatni sem tudtam. Nem találtam sehol. Újra és újra megnéztem mindent, még a legkisebb rést is a lakásban, de nem találtam.

Nem gondolkozva elindultam a ház környékén szétnézni. Egyre bentebb és bentebb kerültem az esőáztatta erdőben. Minden zöld volt, a moha miatt, ami csúszott is. Nem törődtem a karomra csapódó ágakkal, amik felhorzsolták a bőröm, csak mentem és mentem.

Utólag butaságnak találtam, hogy itt keressem, hisz ha magától ment el, ilyen kis idő alatt, nem mehetett ilyen messzire. Szólnom kellett volna Emmettnek és nem magánakcióba kezdenem.

De nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy nekem mi bajom esik, csak a fiam legyen biztonságban.

Egye ritkább lett a fa, ahogy előrefelé haladtam és már kezdtem örülni, de sajnos mikor kiértem megint csak csalódnom kellett. Egyrét fogadott, aminek a közepén egy kicsi tó állt. Várjunk csak. Én már láttam ezt a helyet. Igen. Ez az a kis rét, ami úgy tetszett és a házunk erkélyéről ide lehet látni.

A szememmel keresni kezdtem a ház tetejét, majd mikor megtaláltam elindultam abba az irányba.

Az ágak most erősebben vágódtak hozzám a sietségem miatt. A karom égett és fájt, de az út csak nem akart véget érni.

Mikor végre valahára a ház hátsó kertjében találtam magam, rögtön a ház bejárata felé igyekeztem, hogy felhívhassam Emmettet.

Az ajtót nyitva találtam,de betudtam annak, hogy így hagytam a nagy sietségbe. 

Botorkálva céloztam meg a telefont és remegő kezekkel nyomkodtam a számokat. Majd mikor az első csörgés megtörtént valaki megszólalt a hátam mögött rám pedig a frászt hozta és persze a telefon is a szoba másik végébe landolt. De mikor megláttam, hogy ki az, a szívemről egy nagy kő esett le, de egy másik, ami sokkal nagyobb még rajta volt.

-Nath, hol voltál? – kérdezte Em én pedig zokogva borultam karjaiba. – Nyugodj meg. – puszilta meg a homlokom. – Mi történt? – kérdezte az állam alá nyúlva, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem találtam. –mondtam, de a hangom elcsuklott, mikor folytatni 

próbáltam a hangom elcsuklott. -Telefonáltam, aztán felmentem és nem...- nem tudtam tovább folytatni, a könnyeim újból eleredtek. – Eltűnt. – böktem ki.

- Mi? – kérdezte Em ledöbbenve.

- Igen, hülye voltam, nem kellett volna magára hagynom. Sajnálom, rossz anya vagyok. – sírtam.

- Nath, nem értelek. Ki tűnt el? – kérdezte összezavarodva, de láttam rajta, hogy nagyjából sejti, csak nem akarja elhinni.  

- Dominic. – suttogtam, mert már csak ennyire futotta. Hirtelen a szemeim mintha ólomsúlyúak lettek volna, lecsukódtak én pedig zuhantam a feketeségbe. Nem, nem ájulhatok el. Meg kell keresnem a fiam. Biztonságban kell tudnom. Nem veszíthetem el. Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Az én hibám, hogy eltűnt és ki tudja, hogy hol van most? Vigyáznak rá, vagy talán már... Nem, nem az lehetetlen. Él, tudom, érzem. 

Rossz anya vagyok, nem vigyáztam eléggé rá és meglett a következménye. Már másodjára tűnt el a szemem elől, csakhogy a legelsőnél Emmettel volt, de most. Most nem tudom hol, és kivel van. 

Hallottam amint Em a nevemen szólongat. Hiába próbáltam mondani neki, hogy itt vagyok, hallak, nem sikerült.

Nem tudtam ellenkezni, éreztem, hogy elsötétült minden és most már semmit sem érzékeltem a külvilágból.  

21.fejezet - Egy idegen

Sziasztok :)  Meghoztam a 21.fejezetet és remélem tetszeni fog nektek. És várom a hozzászólásokat, kérlek titeket, csak pár szó. :)

Jó olvasást !!

Puszi : *Jess* ♥

Nicol szemszög

A kis pöttöm a mellkasomon támaszkodva nézett le rám vigyorogva. Honnan került ez ide? Erősen kapaszkodtam a fűbe és hátrahajtva a fejem összeszorított szemekkel próbáltam türtőztetni magam. Magam sem tudtam mit akarok. Egyszer elönt a vérszomj, aztán pedig semmi és olyan mintha egy fajtánkbeli lenne a közelemben.

- Mért nem nyitod ki a szemed? – szólalt meg és éreztem, hogy elkezdte a kezét lóbálni az arcom előtt ezzel felkavarva a levegőt. Mit csináljak? A szörny belülről elő akart törni, aztán visszament és újra előtört. Ez tiszta agyrém. Most vagy meg akarom ölni, vagy nem. Ilyen egyszerű. Csakhogy ez nem akarattól függő.

Hirtelen egy suhanást éreztem magam mellett és eleredt az eső. Nem hallottam szívverést, se levegővételeket. Lassan kinyitottam a szemem és körbe néztem. Nincs senki. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és szippantottam be a friss eső illatát.  Hallucináltam az egészet? De nincs akkor fantáziám, hogy ennyire intenzív legyen. Itt volt, de valami elvitte, vagy valaki. Mi van, ha valami állat?

Nem, ez nem állat volt. De legalább nincs itt és nem sodrom veszélybe az életét. Lassan feltámaszkodtam a helyemről, mert úgy gondoltam, hogy jobb lenne, ha eltűnnék innen, mert a végén még rám találnak.

Mikor felpillantottam, előttem állt egy méz szőke hajú fiú.  Nem volt alacsony, de nem is számított magasnak. Vékony volt és fekete kabátot és egy farmert viselt. A szeme színe aranybarna, bőre hófehér. Nem érzek vérszagot, szívdobbanást sem hallok.

Oldalra fordított fejjel elemeztem az előttem álló alakor, aki lassan megindult felém. Ahogy közeledett én úgy hátráltam. El kell tűnnöm.

Hirtelen hátat fordítva neki rohanni kezdtem. Ám nem sokáig. Két erős kar ragadt meg és a hátam mögött összekulcsolva azt tartott.

- Eressz!- sziszegtem rá dühösen és kapálóztam. Nyugodtságot szimulálva hagytam magam és mikor éreztem, hogy enged a szorításán kirántottam a kezem a kezével és szemben állva előtte támadni készültem. Ezt nem hagyom annyiba. Semmi oka nem volt a támadásra.

- Nyugi. - tartotta maga előtt a kezét és hirtelen éreztem, hogy lenyugodtam és az előbbi dühöm a semmibe vész. – Mit keresel erre? – bökött a fejével felém.

- Mi közöd van hozzá? – forgattam meg a szemem.

- Van és kész. Szóval? – rántotta meg a vállát.

- Csak erre jártam. Zavar?

- Igen, ugyanis majdnem kárt tettél valakiben.

- Kiben?- kérdeztem foghegyről.

- Az unokaöcsémben.

- Ja, az a kis pöttöm. Nem lett semmi baja. Visszafogtam magam.

- De rosszul is elsülhetett volna.

- De nem sült el rosszul szóval…

- Szóval velem jössz. - ragadott karon.

- Mi? A jó büdös francokat megyek veled. - morogtam rá ingerülten.

- Gyanús vagy nekem, szóval még szép hogy velem jössz, ha akarod, ha nem. – mosolygott rám majd a vállára tett, mint egy zsákot én pedig hiába ütögettem a  hátát, mintha meg sem érezte volna..

- Ezt még megbánod. - morogtam.

                                   *o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*o*

- Mi ez valami szekta?- kérdeztem, ahogy betuszkolt egy hatalmas villába és megláttam az előttem álló emberkéket, vagyis vámpírokat, mármint gondolom, hogy azok, de a szemük színével valami probléma van, lehet, hogy vakok voltak emberként?

 Ahogy ezt kimondtam gondolatban, valaki nagy hahotázásba tört ki. Ránéztem a lépcsőnél álló férfira, aki egy kicsivel magasabb volt, mint az elrablóm és a haja összevissza állt és bronz színe volt.

- Vidámságod tárgya?- kérdeztem rá, de ő nem válaszolt csak tovább kuncogott.

- Jasper, ki ez a lány?- kérdezte egy nő. Barna hullámos haja lágyan omlott a vállára és szív alakú arca csak úgy ragyogott. Az anyámra hasonlított. Valahogy azt éreztem rá nem tudnék soha sem haragudni.

- Igazából Dominic találta. Nomád. Nem árulta el mit keres itt, de gyanús volt nekem.

- Fiam, nem kellett volna ok nélkül ide hurcolnod. - mondta egy szőke férfi.

- Támogatom, ezt a hozzászólást. - bólogattam hevesen.

- Dominic? Ha ezt Nath megtudja…- mondta sejtelmesen egy lány aki a vidámfiú mellett álldogált.

- Tudom, nem figyeltünk. - mondta bűnbánóan a mellettem álló –mint ahogy nemrég kiderült- Jasper.

- És most ők hol vannak?- kérdezte a szőke pasi.

- Hazamentek.

- Rendben. – mondta bólintva, majd ahhoz a nőhöz fordult aki az anya fogalmát foglalta el az agyamban. Pár perc múlva a férfi már sehol sem volt.

- Szóval… - szólalt meg mellettem Jasper. – Szerintem neked lenni egy kis mesélni valód!- nyomott le egy székre.

 - Nem szeretem a meséket, szóval nincs. Mehetek?- kérdeztem türelmetlenül.

- Nem. - mondta, mintha valami ésszerű kérdésre válaszolt volna. – Mitől félsz?

- Mi van?

- Éreztem, hogy féltél valamitől és, hogy nyugtalan voltál és vagy.

- Érezted?

- Igen, de ez mellékes. Szóval?

- Addig nem mehetek innen, míg el nem mondom az igazat, ugye?

- Igen. - vigyorgott, bárcsak én is ilyen mulatságosnak találnám.

-  Félelmem oka az, hogy bujdosó lettem. Nyugtalanságom oka, az, hogy rám találnak. – közöltem.

- Kik?

- Aki átváltoztatott.

- Mért menekültél el?

- Mert nem akartam a rabszolgája lenni.

- Ezt nem értem.

- Nem is kell. A lényeg az, hogy nem szabad sok időt egy helyen töltenem. Mint például most.

- Mi a neved?

- Nicol, Nicol Dawne. – válaszoltam, bár mikor megtettem rögtön visszaszívtam volna. Nem nyílhatok meg ennyire előttük.

- Bízhatsz bennünk. - közölte a vidámfiú. - Ja és a nevem Edward, nem vidámfiú. – folytatta nekem pedig leesett az állam.

- Tessék?

- Tudod, én hallom a gondolatokat. - közölte egyszerűen.

- Az jó dolog. - mosolyogtam lelkesen. Én szívesen képviselném ezt az erőt.

- Hidd el, hogy néha a pokolba kívánom.

-  Én sose tenném, öhmm… mehetnék?- kérdeztem.

- Mi lenne, ha maradnál?- kérdezte a lány Edward mellett, mire mindenki kikerekedett szemekkel nézett rá

.

- Mi?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Komolyan mondtam. Mi meg tudnánk védeni, ha arról van szó. - rántotta meg a vállát.

- Szerintem is jó ötlet. – mosolygott a pótanya.

- Esme.- fordult felém Edward.

- Oks.- kacsintottam rá vigyorogva.

- Rendben, ha akarsz, maradhatsz. – mondta Jasper.

-  Ööö, már bocs, de mi okom lenne rá?

- Nem kellene bujdosnod. - rántotta meg a vállát Edward előtt álló nőszemély.

- Végül is. –adtam be a derekam. Nem olyan elviselhetetlen társaság, mint ahogy képzeltem. – De egy névsor nem ártana.

- Hát ő itt Esme, anyánk helyett is anyánk. - mutatott Jasper az említettre. – Ő Bella. Hát neki elég kalandos volt az élete, míg vámpír nem lett. – kuncogott, mire Bella is mosolyogni kezdett. – Aki az előbb elment, ő Carlisle volt, úgymond a nevelőapánk. Ő miatt vagyunk ilyenek és ő miatta vagyunk egy család. Öhhm..  mint kiderült ő Edward, hát ő egy elég mazochista személység. - nevette el magát, mire Edward szúrós szemekkel nézett rá. Én pedig Jasper vagyok. A többieket meg majd megismered. - fejezte be.

- Többiek? – kerekedett ki a szemem.

- Igen. Még ketten vagyunk a családban, vagyis négyen. - helyesbített Edward.

- Áhh.. értem. És, hogy lettetek vámpírok?

- Majd saját maguk elmesélik a történetet. – felelt Jasper.

- Aha, és, hogy értetted azt, hogy Carlisle miatt vagytok ilyenek?

- Nem iszunk emberi vért. Állati véren táplálkozunk, úgymond vegetáriánus életmódot élünk. – felelte Esme kedvesen.

- Uhh… el sem tudom képzelni, hogy az milyen. – borzongtam meg. – Azok büdösek.

- Csak a szarvas. És az is azért, mert növényevő. - kuncogott Bella.

- Márpedig, ha velünk leszel, akkor át kell állnod erre a táplálkozási módra.

- Ne máár. –húztam el a szám.

- Kénytelen leszel.

- Majd próbálkozom, de nem ígérem, hogy sikeres lesz. Szóval elmesél valaki, hogy hogyan lett vámpír? – kérdeztem izgatottan.

- Kezdem én. - jelentkezett Esme én pedig türelmesen hallgattam végig a mesét és aztán az összes többit, az mégis nyugtalanított, hogy bármelyik percben rám találhatnak és akkor nekem végem…

Szavazz! :)

Sziasztok emberkék!

Nemrég jelentkeztem egy versenyre amit Lana Cromwell indított. A verseny arról szól, hogy ki mennyi szavazatot kap az olvasóktól. Ehhez kapcsolódik az én csöpp kérésem.
Ha olvastok és tetszik vagy úgy érzitek, hogy megér pár másodpercet míg szavaztok, akkor kérlek szépen titeket, hogy kattintsatok ide és szavazzatok rám !

http://blogok-versenye.blogspot.com/

Ezen a blog címen tudtok szavazni október 20-tól , azaz holnaptól. Sajnos az eredményhirdetés időpontját nem tudom.
Tehát kérlek titeket, hogy szavazzatok! Csak pár kattintás :) Ígérem nem marad hála nélkül :)

Ismétlem HOLNAPTÓL indul a verseny :)

Puszillak titeket és előre köszönöm a szavazatokat ♥♥

Jess* :)

20.fejezet

- Sokszor tettem már meg ezt, de ez most nem tudom miért sokkal másabb. Rosalienál ez már megszokott dolog volt, hogy minden évben elmondjam ugyanazt a szöveget és bulizunk egyet aztán vége, de most ha ember lennék, azt hiszem, a szívem kiszabadulna a bordáim közül és verne a víz, és ez az, amit nála soha nem éreztem. Az apám mindig azt mondta, hogy ha találok valakit, aki jobb nálam akkor vegyem feleségül. És.. én… azt hiszem megtaláltam..- mondta és kinyitotta a gyűrűt rejtő dobozkát, nekem pedig a szavam is elakadt. Ezután meghallottam azokat a szavakat amikről tinédzser koromban álmodoztam.

 – Nathalie Peterson, hozzám jönnél feleségül?   - tette fel a kérdést, én pedig még nyikkanni sem tudtam.  Nem mintha nem tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni, de valahogy váratlanul ért.

Szeretem Emmettet és nem tudtam okot találni arra, hogy mért kéne nemet mondanom, így a válaszom…

- Igen. - mosolyodtam el és azt hiszem elpirultam. Emmett arcán egyre nagyobb lett a vigyor mikor hirtelen felkapott és karjaiba zárva pörgetett meg a levegőbe, apró puszikat nyomva a nyakamra.

- Szeretlek. – tett le, de még mindig szorosan tartott.

- Én is téged. – ezt a vigyort semmi és senki nem tudná lemosni az arcomról.

Hirtelen megéreztem hideg ajkait a számon én pedig automatikusan a nyaka köré fontam a karom.  Hihetetlen mit tud kiváltani belőlem. Az adrenalin elárasztotta a testem és a rózsaszín köd ellepte az agyam, de ez lehet, hogy inkább vörös. Em elkezdett araszolni az ágy felé, ezzel engem is irányítva.

Nagyot sikkantottam mikor hanyatt estem az ágyon. Em pedig fölém tornyosult és belemosolygott a csókunkba. Az egyik keze lecsúszott a csípőmig végig simítva az oldalamon. Ezt az utat többször is megtette mikor a pólóm alját felfelé kezdte gyűrni.  De én sem tétlenkedtem. A lábamat a dereka köré kulcsolva simogattam a hátát és a nemrég kigombolt ingét félrehúzva a hasát, mellkasát.

Mikor már nem kaptam levegőt áttértem a nyakára. Hirtelen ötlettől vezérelve kicsit löktem a mellkasán és én kerültem fölűre. Persze ez nem sikerült volna egyedül.  Végigsimítottam a fedetlen mellkasán és ujjaim nyomát az ajkaim követték.

- Feladod? – kérdeztem felpillantva miközben az övével babráltam.

- Mi? – kérdezte ködös tekintettel.

- Fogadtunk nem emlékszel. – húzódott gonosz vigyorra a szám, bár nekem sem volt ínyemre. Hitetlenkedő szemekkel nézett rám és egy nagy sóhaj után már azt vettem észre, hogy fölöttem van az ajkai pedig súrolják a számat.

- Nem érdekel. - suttogta.

- Helyes válasz. - kuncogtam és az ajkai után kaptam.

*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*

Reggel arra ébredtem, hogy valami cirógatja a karom, de volt inkább csikis mint kellemes, és arra, hogy Dom kuncog mellettem. Hunyorogva nyitottam ki a szemem és fordítottam a fejem a hang felé. A vigyorgó Emmettel és fiammal találtam magam szembe, aki egy tollpihével a kezében nevetgélt.

- Te már fenn vagy pöttöm?- kérdeztem álmosan fiamtól.

- Aha, már régóta.

- Alice beszélni szeretne veled. – közölte Emmett sokat sejtően

.

- Jaj, csak ezt ne. - nyöszörögtem, mert tudtam előre, hogy mi fog rám várni.

- Pedig, de.

- Anya, anya, elmehetek ma Jasper bácsival vadászni?

- Mi? Nem.- ráztam meg a fejem.

- Naaaa, lécii. Jó leszek, ígérem. – könyörgött.

- Én is elmegyek velük. - mondta Em.

- Na jó, de vigyázzatok magatokra. – egyeztem bele pár perc után.

Dom és Em hamar elmentek én pedig vártam Alicet. Leültem az egyik kanapéra és kényelmesen elhelyezkedtem. Az óra ütemes kattogása egy idő után már elég idegesítő volt.  Nem nagyon vártam ezt a találkát, mert tudom, hogy miről fog szólni mégis úgy éreztem, nem bírom ki sokáig egyedül. Lehet, hogy paranoiás vagyok.

Elindultam fel a szobámba lévő erkélyhez hátha ott már nem érzem annyira azt, hogy figyelne. Az erkély szélének támaszkodva néztem a ködös tájat. Elég hideg volt odakinn, de a paranoiám csak nőtt. Kezdtem egy kicsit ideges lenni.

Az egyik fa mögött megpillantottam egy szempárt rám szegeződni. Ahogy belenéztem a hideg is kirázott. Tele volt gyűlölettel, dühvel. Hátrálni kezdtem a szobámig és magam után becsuktam az üvegajtót. Még mindig az ablakot néztem, és így haladtam hátrafelé. Hirtelen egy nekimentem valaminek és egy hatalmasat sikkantva elugrottam onnan.

-Alice. – sóhajtottam és megöleltem.

- Mi a baj Nath ? –kérdezte értetlenül.

- Paranoiám van. - közöltem keserűen nevetve és leültem az ágy szélére.

- Mi történt?

- Mindegy, lényegtelen. - csak beképzelted magadnak, lehet, hogy valami állat volt. Biztos, hogy az volt, hajtogattam magamban.

- Hát, ha ennyire beparáztál csak nem volt lényegtelen. - erőlködött.

- Mindegy, hagyjuk. Szóval miről akartál beszélni velem?- kérdeztem.

- Tudod te azt. - mosolygott sejtelmesen.

- Csak sejtem. - mondtam és Alice belevágott a mondandójába én pedig mosolyogva hallgattam és élveztem a lelkesedését.

Ismeretlen szemszög

- Ryan, ne! - kiabáltam rá és próbáltam visszafogni.

- De hisz egyedül van. Őt kell megölni nem? Eve ezt mondta. – sziszegte felém dühösen.

- Nem, őt nem bánthatjuk. Nyugodj már le!

- Engedj már el a francba. – rántotta ki a karját a szorításomból. - Mikor ?

-  Nem tudom. Ne tőlem kérdezd. Szaladj inkább Evehez. - fintorogtam és elindultam vissza, otthagyva Ryan, ezzel kockáztatva azt, hogy megtámadja a lányt. De mit is érdekel ez engem ?! Meghal, és? Ki ő nekem? Nem lesz világfájdalmam a halála. Csak Eve terve nem fog sikerülni, ami még nekem örömet is okozna.

- Nicol. Hova hova ? – lépdel elém ördögien mosolyogva Eve, ezzel megállítva engem.

- Talán megvan szabva mit csináljak?

- Nincs, de tudod te rád volt bízva Ryan, mert neki még nem olyan az önuralma, mint neked. Ha valami kárt tesz, vagy keresztbehúzza a számításaim, te fogod meginni a levét. – mosolygott.

-  Igenis. – gúnyolódtam és elindultam visszafelé. Legszívesebben elhúznék innen és inkább örök életemben rejtőzködnék, minthogy az ő akaratát teljesítsem, hogy aztán meghaljak. Mert az lesz. Amint megtesszük, amit akart vége. Nem kell neki két kolonc a nyakára, csak fölöslegesek lennénk.

Talán Ryan-t meghagyja, de csak azért, hogy bolondítsa. Ahhoz képest mennyire imádtam, most gyűlölöm, és nem érzek iránta semmit csak sajnálatot.

Ha most elmennék, nem találnának meg. Egy picivel gyorsabb is vagyok mint ők.

Ryan egy kidőlt fán ül és az arcát a kezébe temetve gondolkozik? De annyira, hogy nem vett észre. Körbenéztem, hogy nem e itt van a közelben Eve, de nem láttam sehol.

Eszeveszett tempóban rohanni kezdtem amerre láttam. Nem érdekelt hova, csak el innen. Elöntött a boldogság, hogy végre szabad lehetek, és nem kell utasításokat követnem.

Mikor elég messzire kerültem tőlük, ahol már tuti ne tálalnak meg, mosolyogva elterültem a virágokkal teli földön és élveztem azt a kis fényt, ami a fák ágai között átférkőzik. Teljesen boldog voltam és szabad.

Hirtelen egy gyerekkacagást halottam egész közelről, majd hirtelen valami, vagy inkább valaki, de az biztos, hogy egy kis test rám ugrott. Az orromba beférkőzött a vérének az illata, de ez más volt, mint a többi. 

Csábított, de mégis valami azt parancsolta, hogy nem szabad.  Kipattantak a szemeim és egy barna szemű kisfickóval találtam magam szembe, aki vigyorogva nézett rám. Ami viszont furcsa volt, hogy a bőre csillogott, de nem olyan erősen, mint az enyém….

19. fejezet-

Sziasztok! Meghoztam a 19. fejezetet :) Remélem tetszeni fog és megtiszteltek néhány sorral :) 

Jó olvasást

Puszi 

Jess♥

- Szia, csajszi . – kapott fel Jake,alig hogy kiszállva az autómból.

- Szia. – nevettem lelkesedésén.

- Nem úgy volt, hogy délután jössz?- kérdezte vigyorogva.

- De, csak szeretnék valamit megbeszélni veled.

- Baj van?- kérdezte aggódva.

- Dehogy, nincs semmi gond. - ráztam meg a fejem.

- Akkor ki vele. - húzott a garázs felé, ahol megannyi alkatrész volt és olaj szag. Leültem egy kis székre ami egy moci mögött volt található.

- Nem tudom, hogy kezdjek bele, de tudom, hogy ismered Cullenéket. – mondtam mire egy gyors bólintást kaptam.

- És?- láttam rajta, hogy gyorsan túl akar esni a dolgon.

- Tudom, hogy tudod, hogy mik ők. - böktem ki.

- Miről beszélsz?- kérdezte tettetve a hülyét.

- Jake. – kértem. – Figyelj, azért szeretnék erről beszélni, mert tudom a titkotokat és nem akarom, hogy minden percben mikor velem beszélsz vigyáznod kell, arra mit mondasz. Szóval tudok mindenről. – hadartam el.

- Honnan ismered őket? Mármint Cullenéket?

- Tudod a fiam, ő… félig vámpír. - nyögtem ki.

- Mi?- kerekedett ki a szeme. Elmeséltem neki mindent. Azt hogy hogyan történt az hogy teherbe estem egy vámpírtól és hogyan ismerkedtem meg Carlisle-al, majd a többi Cullennel.  Csendben hallgatta végig a mondandóm, de látszott rajta, hogy nem nyugodt, ugyanis már fel-alá járkál.

- Szóval együtt vagy azzal a nagydarabbal?- kérdezte felhúzott szemekkel.

- Igen, netán probléma?- kérdeztem vissza kicsit felháborodva.

- Nem. Az nem baj.- mondta halkan. – Ezek szerint, te is hamarosan olyan leszel, mint ők? – kérdezte szomorúan mosolyogva. Ekkor koppant, hogy miért fáj ez neki. Bella is ezt tette, és én is ezt teszem vele.

- Nem akarom, hogy a fiam anya nélkül nőjön fel …és… igen.. az leszek… egyszer. - mondtam egyre halkabban.   

 - Értem. – fordított nekem hátat és elment. Mi? Ennyi? Legalább utáljon ezért, vagy valami. Csak így itt hagy? Felpattantam a helyemről és utána siettem. Mialatt benn beszélgettünk az eső szemerkélni kezdett és eléggé csúszott a talaj.

- Jake! Állj már meg az isten szerelmére! - kiabáltam utána, de nem állt meg csak ment tovább. Mikor már nagy nehezen utolértem megragadtam a karját, ami mint szokás szerint most is égetett. – Mondj már valamit. - kértem és könnyek gyűltek a szemembe. Fájt, hogy így látom. Fájt, hogy én teszem ezt vele. És fáj, hogy újra át kell ezt élnie miattam.

- Mit mondjak? Hiába kérlek meg rá, hogy ne tedd, meg fogod tenni. – mondta dühösen.

- Én.. Jake én sajnálom.

- Már megszoktam. Ha lehet, akkor valahogy kerüljük egymást, de legfőképp azután miután már te is… vámpír leszel. – mondta összeszorított fogakkal.

- Tessék?

- Minél előbb annál jobb lesz. Hidd el. Ha tovább húzzuk fájdalmasabb lesz az elválás. - mondta érzelemmentes hangon. Fájt, amit mondott, de megértem.

 A kezem lehullott a karjáról és bólintottam egy aprót lehajtott fejjel. A sós cseppek elárasztották az arcom, de mivel az eső jobban rákezdett ezért nem vehette észre.

- Szia.- mondta és elment. Piszkosul fájt.  Mintha egy hatalmasat ütöttek volna a szívembe és ott egy kis seb tátongana, ami vérzik és kicsi a valószínűsége, hogy egyhamar be fog gyógyulni. Igaza volt Bellának. Nem kellett volna ennyire közel engednem magamhoz és ennyire meg szeretnem. Viszont, ha tovább halogatom, akkor ennél rosszabb lenne. Mért fáj ennyire, hogy elment, hogy nem láthatom többé? Mintha meghalt volna. Mintha lehullott volna a Nap az égről, és megmarad az örök sötétség és csak két hatalmas csillag van az égen, körülötte pár apró fényes csillaggal. Ez a két csillag, Dom, a fiam, a mindenem és Emmett , aki ha valószínűleg nem lenne és már nem én lennék. A többi fényes pont pedig Carlisle akinek nagyon sokat köszönhetek, Esme, aki anyám helyett is anyám volt és mindenben segített amiben csak tudott, Bella akiben megtaláltam az álmodott nővérem, Edward  aki olyan mint az öcsém, csak visszafogott példányban és Jasper  aki odavan a fiamért és ez vissza is igaz és Alice aki a legjobb barátnőm és aki felvidít ha szomorú vagyok és mindig a jó oldalát nézi a dolgoknak. Ezt így megnézve, megvan mindenem, amire vágytam, mégis érzem, hogy hiányzik valaki és az a valaki, Jacob. Nem hittem volna, hogy ilyen kis idő alatt ennyire megkedvelem. És ilyen kis idő alatt el is veszíthetem.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Amikor hazaértem már mindenki ott volt. De hisz úgy volt, hogy holnap érkeznek. Vagy csak nem jó az időérzékem és máris eltelt az a pár nap?!

-  Hát ti?- kérdezte csodálkozva.

- Meglepetéés. – kiáltotta Emmett vigyorogva és nyomott egy csókot a számra. Magamra erőltettem egy mosolyt.

– Örülök, hogy itt vagytok.

-   Csurom víz vagy és kutya szagod van. - állapította meg fintorogva. Egy szúrós pillantás után közöltem, hogy átöltözöm és lezuhanyozom. 

Teleengedtem a kádat forró vízzel és nyakig elmerültem benne. Éreztem, ahogy a csontjaim kiolvadnak és ez eléggé fájdalmas folyamatnak bizonyult.  Majdnem elaludtam a habok közt mikor már azt éreztem, hogy eléggé kihűlt a víz. Kikászálódtam és megszárítkoztam majd magamra kaptam egy V kivágású fehér fölsőt meg egy szürke melegítő nacit és visszamentem a többiekhez.

- Szóval mi az oka hogy ilyen hamar jöttetek?- huppantam le Em karjaiba.

- Edward nyafogott Bella miatt, meg nem talált sok Bambit szóval ezért. – vigyorgott Em az előttünk lévő párosra.

- És te? Nem is hiányoltál?- kérdeztem szomorúan, de persze mosolyogva.

- Na arról ne is beszéljünk…- röhögött Jasper. Na ilyennek se láttam még.

- Fogd már be. - vágott hozzá egy párnát Emmett.

- Ezt akkor vehetem igennek?- kérdeztem, mire csak egy heves bólintást kaptam Edwardtól. – Dom, merre van?- jutott eszembe az én egyetlenem.

- Nemrég aludt el. - mosolygott Bella. – Remélem nem haragszol, de felkellett áldoznom egy igen értékes képkeretet a kis szörnyeteg lefoglalására. - folytatta. Mivel tudtam, hogy imádja a fiam és oda van érte, ezért a szörnyeteg szócskát nem vettem sértésként.

- Semmi gond. – mosolyogtam.

- Rendben, szerintem mi indulunk is- szólalt meg Alice.

- Nath, beszélhetnénk? Csak pár perc. - kérdezte Jasper.

-  Persze.

- Mi a baj?- kérdezte mikor  már hallótávolságon kívülre értünk, ami nem kis táv.

- Semmi. - mosolyogtam.

- Tudod, hogy engem nem tudsz átverni. – vigyorgott, mire csalódottan sóhajtottam egyet.

-  Jake.

- Azt hiszem értem.

- Elmentem ma hozzá és közöltem vele, hogy tudok rólatok és róluk is. Mindent elmondtam neki, hogy hogyan ismertelek meg titeket és a többi. A végén szóba került az átváltoztatás és arra a kérdésre, hogy az akarok e lenni, ami ti, én igent mondtam és ekkor történt minden. Hátat fordított és elment aztán azt mondta, jobb, ha nem találkozunk, és hogy jobb lesz ez így. - a végére már zokogtam. - Fáj, hogy eljátszottam vele azt, amit Bella és újra át kell éreznie. Minden az én hibám.

- Sajnálom. És nem a te hibás, ne hibáztasd magad. - ölelt meg. Furcsa hogy épp Jasperrel beszéltem meg, de jó volt valakivel beszélni róla. - Minden rendbe fog jönni. Nyugodj meg.

- Jelenleg úgy érzem, hogy egyenlő vagyok a nullával. – röhögtem kínomban.

- Ne mondj ilyet. Nézz csak Bellára. Életvidám és boldog. Ő is így volt anno. És akkor ő már vámpír volt. Sokkal intenzívebbek az érzések és fájdalmasabbak is.  – felelte és hirtelen megéreztem egy nyugalomhullámot, de nem ért semmit.

- Köszönöm, hogy nyugtatni próbálsz, de nem hiszem, hogy ez hatásos lesz. - mosolyogtam rá hálásan.

- Próba szerencse. Na de menjünk vissza. - mosolygott, mire én bólintottam.

Pár perccel az után, hogy visszaértünk a többiek már indultak is. Nem azt mondom, hogy nem örültem annak, hogy nem voltak itt, de most jobb a nyugalom.

- Milyen volt a vadászat?- kérdeztem Emtől miközben nekiálltam vacsit készíteni - nem nagy kedvel.

- Jó volt, de hiányoztatok. – karolt át hátulról.

- Te is nekünk, de legalább kivadásztad magad. - mosolyogtam miközben előkészítettem a hozzávalókat és felraktam a tésztát főni.

- Végül is. – rántotta meg a vállát.

Én csináltam tovább a dolgokat a konyhában mikor Em felhorkant.

- Tudod mi a legrosszabb? –kérdezte.

- Mi?- kérdeztem értetlenül.

- Hogy belementem abba a hülye fogadásba.

- Ne mondja Mr. Cullen, hogy máris feladja? Pont a célnál?- kérdeztem pimaszul mosolyogva.

- Nincs az az isten. Ezt a pár napot még kibírom. – vett erőt magán.

- Biztos?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Tuti. –ült vissza a helyére, de a keze még mindig ökölbe.

- Rendben. - rántottam meg a vállam és vigyorogva visszafordultam a kajához, ami már majdnem elkészült. 

Mikor Em itt van, mellettem, nem érzem azt a sebet és ennek örülök. Hirtelen egy vidám sikítás zengte be a házat és mikor megfordultam Dom már a lábamat ölelte. Felkaptam és magamhoz szorítottam.

- Szia, te hétalvó. - pusziltam meg a feje búbját.

- Szia, anya. – vigyorgott és kapálózni kezdett, hogy tegyem le. - Mit csinálsz?- kérdezte, alig tudom elhinni, hogy már ilyen nagy.

- Spagettit.- mosolyogtam fiamra.

- Okéééé én most megyek és játszok apuvaaal.- kiáltotta

- Mit mondtál?- kérdeztem meglepődve. Eddig Emmett nem volt apu, csak sima Emmett és néha Emmett apu.

- Megyek és játszok apuval.- ismételte meg és már szaladt is a játékaihoz.

- Hallottad?- fordultam Em felé, aki csak szélesen vigyorgott.

- Ez hülye kérdés volt cica. – puszilta meg a nyakam.  

- Jól van, na. Menj, mert a végén lebontja a házat. - nevettem. Nekem igenis nagy dolog volt hisz mikor elsőre mondta ki azt, hogy anya sírtam a meghatottságtól.  

Nagyon bele voltak lendülve a játékba, így nagyon nehezen sikerült Dominicot elrángatni, hogy egyen valamit. Igaz, nem sokat evett, de az is több mint a semmi és véleménye szerint inkább Tapsi hapsi.

Mivel elég későn kelt fel ezért későn sikerült ágyba bújtatni, akkor is sok nyűggel együtt. Mikor beértünk a szobánkba felkaptam a pizsim, ami egy shortból és egy trikóból állt és elindultam zuhanyozni. Amint kész lettem mentem is vissza a szobába, hogy felavassam az ágyat egy kiadós alvással. Em az erkélyen támaszkodott mikor én a paplan alá bújtam. Az nem lehet, hogy nem hallotta hogy itt vagyok

- Nem jössz ide?- kérdeztem megütögetve mellettem a helyet.

- De, persze. – mondta úgy, mintha valami nagyon fontos gondolatmenetből rángattam volna ki ezzel a mondatommal. Odafeküdt mellém és a mellkasára húzott és a karjait körém fonta.

- Min gondolkoztál?- kérdeztem pár perc múlva.

- Lényegtelen.

-  Nem az.- makacsoltam meg magam.

- Majd megtudod, ne félj. – nyomott egy puszit az orromra.

- De én most akarom tudni.

-  Türelem.

- Tudod, hogy nem az erősségem. – húztam el a szám.

- Valahogy feltűnt, igen. - kuncogott.

- Mond már el. - könyörögtem neki és felültem, hogy lássam az arcát.

- Biztos vagy te ebben?

- 100%-osan.

- Rendben. – sóhajtott egy nagyot és elindult a szekrény felé. Majd elkezdett matatni a ruhái közt.

Oh-ooohh. Ez most az amire gondolok?Becsukta a szekrényt, de még nem fordult meg. Nagyot sóhajtva elindult felém és ami a kezében volt a háta mögé tette én pedig kikerekedett szemekkel néztem.

Leült elém, az ágy szélére és kivette a díszcsomagolásból a bársony kis dobozt.

- Sokszor tettem már meg ezt, de ez most nem tudom miért sokkal másabb. Rosalienál ez már megszokott dolog volt, hogy minden évben elmondjam ugyanazt a szöveget és bulizunk egyet aztán vége, de most ha ember lennék, azt hiszem, a szívem kiszabadulna a bordáim közül és verne a víz, és ez az, amit nála soha nem éreztem. Az apám mindig azt mondta, hogy ha találok valakit, aki jobb nálam akkor vegyem feleségül. És.. én… azt hiszem megtaláltam..- mondta és kinyitotta a gyűrűt rejtő dobozkát, nekem pedig a szavam is elakadt. Ezután meghallottam azokat a szavakat amikről tinédzser koromban álmodoztam.

 – Nathalie Peterson, hozzám jönnél feleségül?