22.fejezet - Minden az én hibám

Sziasztok! Hát remélem tetszik nektek a legújabb fejezet. Úgy érzem, hogy egyre kevesebben olvastok mint régen. Ennek az az oka, hogy elkezdődött a suli vagy a történet nem hozza a formáját és nem érdekel titeket, unalmassá vált? Ez szomorúvá tesz és, ha nem kapok visszajelzéseket, egyre jobban kezd előbújni a fejemben az, hogy abbahagyjam és ne írjak tovább, mert nem olvassa senki. Vagy ha mégis, akkor nem mondanak semmit róla. Persze tisztelet a kivételnek, aki veszi a fáradságok és kattint egyet vagy ne talán tán ír pár sort. Régebben ezt többen megtettétek. Nem tudom most mi változott ?!

De ne is fecsegjek itt, igaz? Tehát itt a 22. fejezet , ami remélem elnyeri tetszéseteket. :)

Jó olvasást!

Puszillak titeket :*

Jess ♥

U.I.: A fejezetek időpontja (péntek) eltörölve. Akkor hozom a fejezetet, amint kész van :) 

_________________________________________________________

Nath szemszög

 -De Alice , kérlek, ne vidd túlzásba. – kértem nevetve.

- Nem fogom. Hidd el, hogy tökéletes lesz, mint Belláéké.

- Hát, mivel azon nem voltam jelen, ezért azt nem tudom milyen volt, de remélem, hogy jól összehozod.

- Bízhatsz bennem. Életed egyik legszebb napja lesz. – vigyorgott.

- Remélem is.

- Itt vannak Emmették. – mondta Alice hireteln, de éreztem, hogy nincs valami rendben, mert elkomorodott.

- Már? – kérdeztem és az ajtó elé siettem. Úgy volt, hogy délután érkeznek.

- Igen. – rázta meg a fejét Alice értetlenül, majd hirtelen üveges lett a szeme és kővé dermedt. Tudtam, hogy látomás van.

- Mit láttál? – kérdeztem mikor már észnél volt, de nem tudott válaszolni, mert Em rontott be az ajtón kezében Domal, aki szélesen vigyorgott mikor meglátott.

- Mi történt Em? – kérdeztem miközben ő átadta nekem a fiam.

- Alice menj haza én is megyek nemsokára. – hagyta figyelmen kívül az előbbi kérdésem.

- Emmett? – kérdeztem kicsit hangosabban.

- Nyugodj meg , nincs semmi gond,de valamit el kell hogy mondjak. – húzta el a száját én pedig kíváncsian vártam. – Szóval miközben vadásztunk egy pillanatra nem figyeltünk és Dominic eltűnt, de aztán megtaláltuk.

- Ebben mi a probléma? Ez nem nagy gond. Majd máskor jobban figyeltek. – vágtam a szavába.

-  Végigmondom, ha hagyod. Szóval mikor megtaláltuk, egy újszülöttel volt. Amilyen gyorsan csak tudtam elvittem.

- Mi? – sipítottam. Annak idején Bella elmesélte, milyen volt mikor Seattleben meg akarták őt ölni, és mik egyáltalán az újszülöttek. – Nem hiszem el. Soha, érted soha többé nem viszitek vadászni, míg el nem éri azt a kort!! – nyugtalankodtam. 

- Nyugodj meg.

- Már, hogy nyugodnék meg? Nagyobb baj is történhetett volna. Mi van, ha bántja? – járkáltam fel alá.

- Nem bántott, anya. – szólt bele Dominic.

- Picim, mi lenne, ha most elmennél játszani? – kérdeztem tőle, mosolyt erőltetve magamra, de a hangom remegett, az idegességtől.

- Rendben. – mosolygott és már itt sem volt.

- Mit csináltatok vele? – kérdeztem visszafordulva Emmetthez és remélem tudja, hogy kire gondoltam.

- Jasper elvitte hozzánk. Gyanús volt neki. Ezután nem tudom mi történt. – magyarázta. – De most elmegyek. Rendben?

-  Mi? Nem. Én is megyek. – makacsoltam meg magam.

- Veszélyes lenne, maradj itt Dominical. Az lesz a legjobb. Sietek. – nyomott egy puszit a homlokomra és már itt sem volt. Mérgesen trappoltam fel az emeletre, Domhoz. Benyitottam a szobájába, és épp egy színezővel ügyködött.

- Szia,kincsem. Mit csinálsz? – ültem le mellé.

- Rajzolok. – mosolygott fel, majd tovább folytatta remekművét. – Összevesztetek ?

- Nem, dehogy. Csak akadt néhány probléma. – válaszoltam.

- Hát jó. – mondta megrántva a vállát, amin én elmosolyodtam.

Pár perccel később a telefon éles csörgése hallatszott fel az emeletre.

- Mindjárt jövök.  – nyomtam egy puszit az arcocskájára és leszaladtam, hogy felvegyem a telefont. – Igen?- szóltam bele.

- Szia, csillagom. – szólt bele anya.

- Szia,anya.

- Hogy vagy? El vagytok veszve. - mondta szomorkásan.

- Öhm… Megvagyunk. Ti? Amúgy meg nem csak mi vagyunk elveszve, hanem ti is.

- Mi is jól vagyunk szerencsére. Apád kigyógyult ebből a nyavalyából, Alex is jól van.

- Értem.

- Emmett? – kérdezte anya kíváncsian.

- Ő is jól van. – válaszoltam.

- Ennek örülök, mi lenne, ha valamelyik nap átugornátok? – kérdezte, majd meghallottam 

valami csörömpölést az emeletről. – Ez mi volt? – kérdezte.

- Áh semmi, csak eldőlt az egyik váza. – találtam ki valamit, bár én sem tudtam. 

- Nehogy elvágd a kezed. –mondta komolyan.

- Nem fogom. – mosolyogtam aggódásán.

- Szóval?

- Oké, persze. Mikor?

Ezután még elég sokáig beszélgettünk. A jövő hétre beszéltük meg a találkozót. Örültem neki, hogy végre láthatom őket, de anya se volt különb nálam. Mosolyogva lépkedtem fel a lépcsőn egyenesen Dom szobájába, de őt sehol sem találtam. A kifestő ugyanott hevert, viszont az üvegdarabok szanaszét hevertek a szőnyegen.

- Dom? – kiabáltam és elindultam a mi szobánk felé. Ott sem volt senki. Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Ez egy kicsit hasonlított a múltkori esetre, viszont most biztos, hogy nincs Emmettel. Azért annyi esze csak van, hogy ne vigye egy újszülött közelébe. 

Végigjártam az egész házat. A torkomban gombóc nőtt, így már szólongatni sem tudtam. Nem találtam sehol. Újra és újra megnéztem mindent, még a legkisebb rést is a lakásban, de nem találtam.

Nem gondolkozva elindultam a ház környékén szétnézni. Egyre bentebb és bentebb kerültem az esőáztatta erdőben. Minden zöld volt, a moha miatt, ami csúszott is. Nem törődtem a karomra csapódó ágakkal, amik felhorzsolták a bőröm, csak mentem és mentem.

Utólag butaságnak találtam, hogy itt keressem, hisz ha magától ment el, ilyen kis idő alatt, nem mehetett ilyen messzire. Szólnom kellett volna Emmettnek és nem magánakcióba kezdenem.

De nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy nekem mi bajom esik, csak a fiam legyen biztonságban.

Egye ritkább lett a fa, ahogy előrefelé haladtam és már kezdtem örülni, de sajnos mikor kiértem megint csak csalódnom kellett. Egyrét fogadott, aminek a közepén egy kicsi tó állt. Várjunk csak. Én már láttam ezt a helyet. Igen. Ez az a kis rét, ami úgy tetszett és a házunk erkélyéről ide lehet látni.

A szememmel keresni kezdtem a ház tetejét, majd mikor megtaláltam elindultam abba az irányba.

Az ágak most erősebben vágódtak hozzám a sietségem miatt. A karom égett és fájt, de az út csak nem akart véget érni.

Mikor végre valahára a ház hátsó kertjében találtam magam, rögtön a ház bejárata felé igyekeztem, hogy felhívhassam Emmettet.

Az ajtót nyitva találtam,de betudtam annak, hogy így hagytam a nagy sietségbe. 

Botorkálva céloztam meg a telefont és remegő kezekkel nyomkodtam a számokat. Majd mikor az első csörgés megtörtént valaki megszólalt a hátam mögött rám pedig a frászt hozta és persze a telefon is a szoba másik végébe landolt. De mikor megláttam, hogy ki az, a szívemről egy nagy kő esett le, de egy másik, ami sokkal nagyobb még rajta volt.

-Nath, hol voltál? – kérdezte Em én pedig zokogva borultam karjaiba. – Nyugodj meg. – puszilta meg a homlokom. – Mi történt? – kérdezte az állam alá nyúlva, hogy a szemébe nézhessek.

- Nem találtam. –mondtam, de a hangom elcsuklott, mikor folytatni 

próbáltam a hangom elcsuklott. -Telefonáltam, aztán felmentem és nem...- nem tudtam tovább folytatni, a könnyeim újból eleredtek. – Eltűnt. – böktem ki.

- Mi? – kérdezte Em ledöbbenve.

- Igen, hülye voltam, nem kellett volna magára hagynom. Sajnálom, rossz anya vagyok. – sírtam.

- Nath, nem értelek. Ki tűnt el? – kérdezte összezavarodva, de láttam rajta, hogy nagyjából sejti, csak nem akarja elhinni.  

- Dominic. – suttogtam, mert már csak ennyire futotta. Hirtelen a szemeim mintha ólomsúlyúak lettek volna, lecsukódtak én pedig zuhantam a feketeségbe. Nem, nem ájulhatok el. Meg kell keresnem a fiam. Biztonságban kell tudnom. Nem veszíthetem el. Hogy lehetek ennyire felelőtlen? Az én hibám, hogy eltűnt és ki tudja, hogy hol van most? Vigyáznak rá, vagy talán már... Nem, nem az lehetetlen. Él, tudom, érzem. 

Rossz anya vagyok, nem vigyáztam eléggé rá és meglett a következménye. Már másodjára tűnt el a szemem elől, csakhogy a legelsőnél Emmettel volt, de most. Most nem tudom hol, és kivel van. 

Hallottam amint Em a nevemen szólongat. Hiába próbáltam mondani neki, hogy itt vagyok, hallak, nem sikerült.

Nem tudtam ellenkezni, éreztem, hogy elsötétült minden és most már semmit sem érzékeltem a külvilágból.