- Sokszor tettem már meg ezt, de ez most nem tudom miért sokkal másabb. Rosalienál ez már megszokott dolog volt, hogy minden évben elmondjam ugyanazt a szöveget és bulizunk egyet aztán vége, de most ha ember lennék, azt hiszem, a szívem kiszabadulna a bordáim közül és verne a víz, és ez az, amit nála soha nem éreztem. Az apám mindig azt mondta, hogy ha találok valakit, aki jobb nálam akkor vegyem feleségül. És.. én… azt hiszem megtaláltam..- mondta és kinyitotta a gyűrűt rejtő dobozkát, nekem pedig a szavam is elakadt. Ezután meghallottam azokat a szavakat amikről tinédzser koromban álmodoztam.
– Nathalie Peterson, hozzám jönnél feleségül? - tette fel a kérdést, én pedig még nyikkanni sem tudtam. Nem mintha nem tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni, de valahogy váratlanul ért.
Szeretem Emmettet és nem tudtam okot találni arra, hogy mért kéne nemet mondanom, így a válaszom…
- Igen. - mosolyodtam el és azt hiszem elpirultam. Emmett arcán egyre nagyobb lett a vigyor mikor hirtelen felkapott és karjaiba zárva pörgetett meg a levegőbe, apró puszikat nyomva a nyakamra.
- Szeretlek. – tett le, de még mindig szorosan tartott.
- Én is téged. – ezt a vigyort semmi és senki nem tudná lemosni az arcomról.
Hirtelen megéreztem hideg ajkait a számon én pedig automatikusan a nyaka köré fontam a karom. Hihetetlen mit tud kiváltani belőlem. Az adrenalin elárasztotta a testem és a rózsaszín köd ellepte az agyam, de ez lehet, hogy inkább vörös. Em elkezdett araszolni az ágy felé, ezzel engem is irányítva.
Nagyot sikkantottam mikor hanyatt estem az ágyon. Em pedig fölém tornyosult és belemosolygott a csókunkba. Az egyik keze lecsúszott a csípőmig végig simítva az oldalamon. Ezt az utat többször is megtette mikor a pólóm alját felfelé kezdte gyűrni. De én sem tétlenkedtem. A lábamat a dereka köré kulcsolva simogattam a hátát és a nemrég kigombolt ingét félrehúzva a hasát, mellkasát.
Mikor már nem kaptam levegőt áttértem a nyakára. Hirtelen ötlettől vezérelve kicsit löktem a mellkasán és én kerültem fölűre. Persze ez nem sikerült volna egyedül. Végigsimítottam a fedetlen mellkasán és ujjaim nyomát az ajkaim követték.
- Feladod? – kérdeztem felpillantva miközben az övével babráltam.
- Mi? – kérdezte ködös tekintettel.
- Fogadtunk nem emlékszel. – húzódott gonosz vigyorra a szám, bár nekem sem volt ínyemre. Hitetlenkedő szemekkel nézett rám és egy nagy sóhaj után már azt vettem észre, hogy fölöttem van az ajkai pedig súrolják a számat.
- Nem érdekel. - suttogta.
- Helyes válasz. - kuncogtam és az ajkai után kaptam.
*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*o*O*
Reggel arra ébredtem, hogy valami cirógatja a karom, de volt inkább csikis mint kellemes, és arra, hogy Dom kuncog mellettem. Hunyorogva nyitottam ki a szemem és fordítottam a fejem a hang felé. A vigyorgó Emmettel és fiammal találtam magam szembe, aki egy tollpihével a kezében nevetgélt.
- Te már fenn vagy pöttöm?- kérdeztem álmosan fiamtól.
- Aha, már régóta.
- Alice beszélni szeretne veled. – közölte Emmett sokat sejtően
.
- Jaj, csak ezt ne. - nyöszörögtem, mert tudtam előre, hogy mi fog rám várni.
- Pedig, de.
- Anya, anya, elmehetek ma Jasper bácsival vadászni?
- Mi? Nem.- ráztam meg a fejem.
- Naaaa, lécii. Jó leszek, ígérem. – könyörgött.
- Én is elmegyek velük. - mondta Em.
- Na jó, de vigyázzatok magatokra. – egyeztem bele pár perc után.
Dom és Em hamar elmentek én pedig vártam Alicet. Leültem az egyik kanapéra és kényelmesen elhelyezkedtem. Az óra ütemes kattogása egy idő után már elég idegesítő volt. Nem nagyon vártam ezt a találkát, mert tudom, hogy miről fog szólni mégis úgy éreztem, nem bírom ki sokáig egyedül. Lehet, hogy paranoiás vagyok.
Elindultam fel a szobámba lévő erkélyhez hátha ott már nem érzem annyira azt, hogy figyelne. Az erkély szélének támaszkodva néztem a ködös tájat. Elég hideg volt odakinn, de a paranoiám csak nőtt. Kezdtem egy kicsit ideges lenni.
Az egyik fa mögött megpillantottam egy szempárt rám szegeződni. Ahogy belenéztem a hideg is kirázott. Tele volt gyűlölettel, dühvel. Hátrálni kezdtem a szobámig és magam után becsuktam az üvegajtót. Még mindig az ablakot néztem, és így haladtam hátrafelé. Hirtelen egy nekimentem valaminek és egy hatalmasat sikkantva elugrottam onnan.
-Alice. – sóhajtottam és megöleltem.
- Mi a baj Nath ? –kérdezte értetlenül.
- Paranoiám van. - közöltem keserűen nevetve és leültem az ágy szélére.
- Mi történt?
- Mindegy, lényegtelen. - csak beképzelted magadnak, lehet, hogy valami állat volt. Biztos, hogy az volt, hajtogattam magamban.
- Hát, ha ennyire beparáztál csak nem volt lényegtelen. - erőlködött.
- Mindegy, hagyjuk. Szóval miről akartál beszélni velem?- kérdeztem.
- Tudod te azt. - mosolygott sejtelmesen.
- Csak sejtem. - mondtam és Alice belevágott a mondandójába én pedig mosolyogva hallgattam és élveztem a lelkesedését.
Ismeretlen szemszög
- Ryan, ne! - kiabáltam rá és próbáltam visszafogni.
- De hisz egyedül van. Őt kell megölni nem? Eve ezt mondta. – sziszegte felém dühösen.
- Nem, őt nem bánthatjuk. Nyugodj már le!
- Engedj már el a francba. – rántotta ki a karját a szorításomból. - Mikor ?
- Nem tudom. Ne tőlem kérdezd. Szaladj inkább Evehez. - fintorogtam és elindultam vissza, otthagyva Ryan, ezzel kockáztatva azt, hogy megtámadja a lányt. De mit is érdekel ez engem ?! Meghal, és? Ki ő nekem? Nem lesz világfájdalmam a halála. Csak Eve terve nem fog sikerülni, ami még nekem örömet is okozna.
- Nicol. Hova hova ? – lépdel elém ördögien mosolyogva Eve, ezzel megállítva engem.
- Talán megvan szabva mit csináljak?
- Nincs, de tudod te rád volt bízva Ryan, mert neki még nem olyan az önuralma, mint neked. Ha valami kárt tesz, vagy keresztbehúzza a számításaim, te fogod meginni a levét. – mosolygott.
- Igenis. – gúnyolódtam és elindultam visszafelé. Legszívesebben elhúznék innen és inkább örök életemben rejtőzködnék, minthogy az ő akaratát teljesítsem, hogy aztán meghaljak. Mert az lesz. Amint megtesszük, amit akart vége. Nem kell neki két kolonc a nyakára, csak fölöslegesek lennénk.
Talán Ryan-t meghagyja, de csak azért, hogy bolondítsa. Ahhoz képest mennyire imádtam, most gyűlölöm, és nem érzek iránta semmit csak sajnálatot.
Ha most elmennék, nem találnának meg. Egy picivel gyorsabb is vagyok mint ők.
Ryan egy kidőlt fán ül és az arcát a kezébe temetve gondolkozik? De annyira, hogy nem vett észre. Körbenéztem, hogy nem e itt van a közelben Eve, de nem láttam sehol.
Eszeveszett tempóban rohanni kezdtem amerre láttam. Nem érdekelt hova, csak el innen. Elöntött a boldogság, hogy végre szabad lehetek, és nem kell utasításokat követnem.
Mikor elég messzire kerültem tőlük, ahol már tuti ne tálalnak meg, mosolyogva elterültem a virágokkal teli földön és élveztem azt a kis fényt, ami a fák ágai között átférkőzik. Teljesen boldog voltam és szabad.
Hirtelen egy gyerekkacagást halottam egész közelről, majd hirtelen valami, vagy inkább valaki, de az biztos, hogy egy kis test rám ugrott. Az orromba beférkőzött a vérének az illata, de ez más volt, mint a többi.
Csábított, de mégis valami azt parancsolta, hogy nem szabad. Kipattantak a szemeim és egy barna szemű kisfickóval találtam magam szembe, aki vigyorogva nézett rám. Ami viszont furcsa volt, hogy a bőre csillogott, de nem olyan erősen, mint az enyém….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése