B.U.É.K

28.fejezet - A jó hír

Sziasztok!

Meghoztam a búcsúzófejezetet az idei évre! Tudom semmi eseménydús pillanat nem történik, de nem szerettem volna (olyan súlyos) függővéggel elköszönni, így most egy nyugis fejezetet írtam nektek.

Remélem ez is tetszik majd!

Jó olvasást!

Puszi♥

Jess

Em mellkasán feküdtem és a gondolataim a pici körül forogtak. El sem hiszem, hogy ez megtörtént. Másfél éve történt, hogy megszületett Dom és most újra jön közénk egy csöppség.

Amikor rájöttem a rosszullétem okaira először megdöbbentem, majd ezt az érzést átvette a boldogság. Bár Em rosszul reagált erre.

Sőt, az nem kifejezés.

Azt gondoltam, hogy majd ő is örülni fog, hogy lesz egy babánk, mégis a rossz oldalát nézte a dolognak. Én megértem őt is, hisz tudom, hogy ezt a babát, nem fogom túlélni. Bármennyire is elszomorít ez a dolog, hogy nem láthatom majd a picit, tudom, hogy most már Em vigyázni fog rá.

Majd megkérem, hogy meséljen neki rólam, hogy tudja ki is voltam.

Nem tudom mennyi idő, míg bennem lesz ez a csöppség, de ezek az idők lesznek életem legértékesebb utolsó hónapjai… vagy hetei. 

- Mi a baj kicsim? – emelte fel a fejem Em, hogy a szemébe nézhessek. Észre sem vettem, hogy pár könnycsepp elszabadult.

- Semmi – szipogtam. Rá fogom a hormonokra!

- Akkor mért sírsz?

- Ilyenkor mindenki sír, tudod terhesség – mondtam miközben felültem és próbáltam elhessegetni a rossz gondolataimat, majd mosolyt erőltetni az arcomra.

- Nem veszem be – fordult felém.

- Pedig hidd el – győzködtem, mire csak megrázta a fejét, de abbahagyta a faggatózást.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Tökéletesen – mosolyogtam, majd egy olyan igazi csontropogtatót nyújtózkodtam.

- Akkor rendben, ajánlom is neki – simított végig a hasamon óvatosan. Ez megmosolyogtatott, ahogy vissza visszagondoltam a fürdőszobai jelenetünkre, ami valljuk be az én hibám.

 Mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy ennyire vigyáz ránk, bár nem vagyok porcelánbaba.

– Mi az? – kérdezte a vigyorgásom okát.

- Olyan furcsa, hogy egy ilyen… nagydarab… vámpír – ezen a megszólításon felkuncogott - úgy bánik velem, mint egy hajszálvékony, aranyat érő kristállyal. 

- Mert az is vagy. – mosolygott és megcsókolt, majd a következő pillanatban már itt sem volt.

Ezt gyűlölöm - morogtam magamban.

Kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdő felé. Most nem zuhanyoztam, mivel az már megtörtént, ezért felkaptam magamra egy sárga trikót és egy fekete nadrágot.

Viszont észrevettem valamit. Épp indultam volna le a többiekhez, mikor megálltam az egészalakos tükör előtt.

A hasam sosem volt az „hú, de lapos”, de most egy egészen jól észrevehető dudor volt rajta, ami alatt az én kis csöppségem lapult.

El sem hiszem, hogy nem vehettem észre. Ha a rosszullétekből nem is, de arra azért felfigyelhetem volna, hogy nőtt a hasam.  Vagy ilyen kis idő alatt… ekkorát nőtt a baba?

Carlisle azt mondta, úgy tűnik több vámpírgént örökölt, mint Dom. Ami azt jelenti, hogy gyorsabban fog növekedni. Márpedig Dominicot 5 kerek hónapig hordtam a szívem alatt. Abban viszont akkor teljesen biztos vagyok, hogy ő itt benn hamarabb látja meg a napvilágot.

Hirtelen eszembe jutott valami, amit még annak idején Carlisle mondott egy Caroline nevű félvérről.

„…az édesanyja 2 hét után megszülte.”

- Mi lett az édesanyjával?

- Meghalt.

Játszódott le a beszélgetés a fejemben. Meghalt…

- Nath, minden rendben? – hallottam meg Em hangját az ajtó másik oldaláról.

- Igen, persze – indultam el miután kiűztem a fejemből ezeket a dolgokat – Alice és Jasper visszaért már? – kérdeztem szorosan hozzábújva Emmetthez.

- Igen, épp most – mondta mosolyogva.

- Közöljük velük a jó hírt! – lelkesedtem fel. Eldöntöttem, hogy nem érdekel a jövő, most csakis a jelenre akarok koncentrálni.

Magam után húzva Emmettet indultam le a többiekhez. Jasper épp Dominical volt, míg Alice és Esme beszélgettek, Carlisle pedig hallgatta őket.

- Anyaaaa – sikított fiam és felém rohant. Annyira hiányzott már. Leguggoltam hozzá és szorosan megöleltem – Nekem is hiányoztál, de mindjárt megfulladok – nyöszörögte, mire halk kuncogásba kezdtem és puszikkal halmoztam el.

Fiammal a karomban ültem le a többiek közé. Szinte el is felejtettem mit akartunk nekik mondani, de Em egy már tűkön ült és ez feltűnt nekem, így neki kezdtem a nagy újságnak. Bár Em is nyugodtan elmondhatta volna.

- Szóval, szeretnék, vagyis szeretnénk valamit mondani nektek. Sajnos nem vagytok mindannyian itt, de majd amikor a gerlepár is hajlandó lesz hazajönni megtudják, szóval ez miatt nem izgatom magam. Carlisle már tudja, így gondolom Esme is – néztem az említettre, akinek fülig ért a szája és bólintott, megerősítésképp – így hozzátok fordulnék és persze hozzád is nagyfiú – néztem Domra aki közöttünk ült és érdeklődve figyelte az eseményeket – Tudjátok, hogy nem igazán vagyok a szavak embere, úgyhogy csak simán kinyögöm mit is akarok a tudatotokra adni: Én is Em babát várunk – nyögtem ki miután Em átölelt.

Mindenki arcán – aki eddig nem tudta – döbbenet látszódott, persze kivéve Dominicot aki rögtön hozzám bújt és ölelgetni kezdett. Majd pár pillanattal később a döbbenetet és a meglepettséget felváltotta Alice sikongatása és az ölelések hada, amiben szinte elvesztünk.

Akkor még nem tudtam mi vár rám pár nappal később...

Új történet!!!

Sziasztok!!

Kb egy héttel ezelőtt hajnalok hajnalán/szó szerint/épp azon voltam, hogy elaludjak. Az agyam kattogott. Mi legyen a folytatása a Hullócsillag-nak, Difficult Love-nak. Hogyan folytassam, hogy legyen tovább?

 Addig-addig törtem a fejem, hogy eljutottam a New Moon-ig. És elkezdtem csavargatni a szálakat.

Feltettem magamnak azokat a bizonyos Mi lett volna, ha... kérdéseket.

Így született meg ez a történet a fejemben. Annyit elárulhatok, hogy hónapok kérdése és az egyik fic / elég ha én tudom melyik ;) / nagy sajnálatomra véget ér. Így eldöntöttem, megnyitom ezt a blogot.

Eddig még csak egy kis rövid Bevezető van meg a történetből, amit holnapután /2011. dec.28./ fel is teszek. Ez még csak a leírása, tehát még semmi komoly esemény nem fog történni, csak nagyjából felvilágosít, hogyan is képzeld majd el.

Remélem felkeltette az érdeklődéseteket és olvasni fogtok :)

27. fejezet - Aggódás, Kétségek, Csoda, Szeretet

Halihó drágáim! Meghoztam a karácsonyi fejezetet. Próbáltam eseménydúsra írni és hosszabbra.Ami úgy gondolom sikerült is. Én ennyit tudok nektek adni karácsonyra! Remélem, örültök majd neki és tetszeni fog, és hogy még tudok egy fejezetet írni karácsony utánra is, búcsúzásképp az idei évre ;) : )

U.I.: Remélem azért bennetek is megvan az ajándékozási hangulat és megleptek néhány sorral. Ez lenne a legnagyobb ajándék tőletek! :)

Jó olvasást!

Puszi♥

Jess

*Emmett szemszöge*

- Nath ha ilyen sokáig tart, inkább segítek! – kiabáltam fel, mosolyogva az emeletre miközben emberi tempóban haladtam a lépcsőn. Vártam valamiféle kuncogást vagy ehhez hasonlót, de semmit. Még egy nyikkanás se. Ez egy kicsit gyanús volt. Ránéztem Alice-re, de csak megrázta a fejét.

Viszont amint felértem a lépcső tetejére, választ kaptam kétségeimre.

- Alice, Jasper! – kiabáltam le miközben odarohantam Nath-hez. – Hívjátok Carlisle-t! – kiabáltam rémültem. – Kicsim, ébredj fel! Nath, hallod ?! – szólongattam a karjaimban lévő törékeny tündért.

- Felhívtam! Siet, ahogy tud. – közölte velem Alice és ő is leült a földre mellém. – Mi a baja?

- Nem tudom, így találtam. – nyögtem neki tehetetlenül. Az istenért is csináljunk már valamit!

- Nyugi Em, Carlisle úton van!- szólt Jasper odalentről.

- Vigyük be a szobába. – sétált mellém Esme is. Bólintottam és eleget tettem a kérésének. Karjaimba kaptam és óvatosan bevittem a szobánkba. Ráfektettem az ágyra és leültem mellé. A keze forró volt, de most még jobban.

- Esme, hoznál valami hideg dolgot, vagy nem tudom, de iszonyatosan forró a bőre. – szóltam fogadott anyámnak, aki az ajtóban állt és aggódva nézte Nath-et.

- Persze. – mosolygott kedvesen.

Hozott egy jéggel teli tálat, amiben egy fehér törölköző volt. Ráhelyeztem a homlokára és a mellkasára. Bár nem vagyok orvos, sőt még csak a közelében sem járok annak, de azt minden épeszű ember –vámpír- tudja, hogy ez a forróság nem tesz jót a szervezetnek. 

A percek óráknak tűntek, míg Carlisle-ra vártunk, de aztán hallottuk, hogy valaki közeledik, így mertük remélni, hogy ő. Szerencsére nem kellett csalódnunk.

- Mi történt Emmett? –lépett be a szobába sietve.

- Nem tudom, elment zuhanyozni, de aztán egy idő múlva már kezdett gyanús lenni, hogy ilyen sokáig tart. Feljöttem, hogy megnézzem, mi van és így találtam rá. – vázoltam fel neki a történteket. Carlisle csak bólintott és vizsgálni kezdte Őt.

- Úristen. – szólalt meg hitetlenkedve.

- Mi az? – kérdeztem rémülten.

- 41 °C-os láza van. – nézett rám.

- És az..? – hagytam lógva a mondatot.

- A 42 °C már halálos is lehet. Nagy a folyadékveszteség, kiszáradhat. Kötök be neki infúziót és adok neki egy erős lázcsillapítót. És azt hiszem egy labor sem ártana. – magyarázta. – Régebben is volt már ekkora láza?

- Hát az utóbbi napokban. De nem volt ennyire súlyos. Azt mondta, hogy benyelt valami vírust. Mondtam neki, hogy vizsgáltassa meg magát, de azt mondta, hogy egy-két nap és elmúlik, viszont ha úgy érzi nem, akkor beszél veled. – válaszoltam.

- Hát ez biztos, hogy nem vírus, vagy ha igen akkor elég rosszindulatú. Veszek tőle vért. Addig kimennétek vagy… - hagyta lógva a mondatot.

- Én maradok- közöltem. A többiek kimentek én pedig bennmaradtam. Carlisle vett tőle vért.

- Mikor lesz eredmény?- kérdeztem és a kis vörös üvegcse felé intettem.

- Minél hamarabb, remélem. Beviszem a kórházba, ott egyszerűbb lesz. – mondta, bólintottam egyet, majd visszafordultam Nath felé. Elég ramaty állapotban volt. A bőre izzott, mégis a hideg rázta. Az ajkai elnyíltak és ki voltak száradva. Az infúzió ütemesen csöpögött.

 Én meg csak vártam és vártam, arra hogy felébredjen.  Ha most nem hagytam volna annyiban a dolgot és kikönyörgöm, hogy nézesse meg magát, akkor talán nem lenne ez. Nem történt volna meg, sőt lehet, hogy már meg is gyógyult volna. Bármi is legyen ez a.. „izé”.. nem szimpatikus.

A nap gyorsan eltelt. A Nap már felkelt. Odakint az eső cseppjei, felfrissítve a levegőt, potyogtak le a magas fenyők tűleveiről.  

- Emmett! – jött be Alice.

- Hm? – fordultam el az ablaktól és odasétáltam mellé.

- Nem akarsz eljönni velünk vadászni? – kérdezte kedvesen.

- Nem hiszem. – húztam el a szám.

- Nem tartana sokáig, és nem is mennénk messze. Rád férne már.

- Nem megyek Alice. Nem tudok elmozdulni mellőle.

- Megértelek.

- Dom?

- Jól van, bár nem érti, hogy mi van az anyukájával. Hiányol titeket. - mondta szomorúan én pedig egy nagyot sóhajtottam. – Nyugi, hamar rendbe jön. Szívós csajszi. – mosolygott, mire én is elmosolyodtam, majd egyedül hagyott. Ránéztem a fekvő lányra. Olyan mintha békésen aludna. És ha ezt bemesélem magamnak nem is annyira rossz, csak hogy tudom, hogy ez nem így van.

- Emmett. – hallottam meg a nevem a hátam mögül. Alig lehetett érteni, és olyan volt, mint egy sóhaj. Reménykedtem benne hogy magánál van,de csalódnom kellett, mert szerelmem még mindig mozdulatlanul feküdt a fehér ágyon.  Odasétáltam mellé és leültem az ágy szélére.

Lentről felhallatszott Dom édes kuncogás és olyan hosszasan tette ezt, hogy ez engem is megmosolyogtatott. Egy csókot nyomva kedvesem homlokára lassan elhagytam a szobát.

Egy kis mosolyt csaltam az arcomra, hogy Dominic-nak ne tűnjön fel semmi sem.

- Apaaaaaaaaa – sikította és elkezdett felém futni, majd szorosan hozzám bújt. Esme csak mosolyogva nézett minket. Még mindig fura ez a megszólítás de kifejezetten tetszik.

- Hogy van? – kérdezte anyám.

- Ugyanúgy, nem változik semmi. - húztam el a szám.

- Ki nem változik? – nézett rám érdeklődve Dom, de meg sem várva a válaszom tette fel a következő kérdést. – És mikor láthatom anyut?

- Nem tudom kicsim, de ígérem, hogy nem kell sokáig várnod. Rendben?

- Hát már nagyon hiányzik.

- Tudom. Ettetek már? –váltottam témát.

- Igen, nem rég. – válaszolt. – Mikor megyünk el mi is vadászni?

- Szeretnél?

- Igen.

- Mért nem kérted meg Jasper-t hogy vigyen el?

- Én veled akarok menni.

- Majd megoldjuk, de most menj játszani.

- Igenis. – mondta vigyorogva és elindult a Tv-hez amiben épp valamilyen mese ment.

- Tud már valamit Carlisle? – kérdeztem Esme-t.

- Még nem hívott. De már ideje lenne. Korán reggel elment. – mosolygott. – Ne aggódj, minden rendben lesz. – ölelt meg én pedig mint egy kisfiú bújtam bele az ölelésébe. – Meggyógyul. – suttogta.

- És ha nem? – vetettem ellen.

- Akkor is van egy lehetőség. – mondta halkan.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Nem. – ismételtem egy kicsivel hangosabban. – Nem 

tehetem, nincs még kész rá.

- Beszéltetek már róla?

- Nem, konkrétan nem. – válaszoltam, mikor meghallottam a telefon csörgését. Esme vette fel én pedig türelmetlenül vártam.

- Igen? – szólt bele Esme.

- Megvannak az eredmények. – hallottam meg Carlisle hangját.

- És? Bíztatóak?

- Hát, nem tudom, hogy is mondjam. – hezitált. – Inkább hazamegyek. – mondta egy kis idő után.

- Mikor?

- Már úton vagyok.

- Rendben, vigyázz magadra. – köszönt el.

- Ez nem valami jó. – mondtam csüggedten és lerogytam a kanapéra, arcom pedig a kezembe temettem. Érzetem, hogy Esme átölel.

Nem tudom mennyi idő telt el, de végre Carlisle megérkezett.

- Hol vannak a többiek? – kérdezte körülnézve.

- Vadászni vannak. – válaszolta Esme miközben átkarolta férjét.

- Nathalie hogy van?

- Emmett egész nap mellette volt. Semmi változás.

- A láza legalább…

- Igen csökkent. – vágtam a szavába. – Mi az eredmény? – tértem rá a lényegre.

- Szeretném, ha Nath is ébren lenne mikor közlöm.

- Mi?

- Igen, az altató hatása nemsokára elmúlik.

- Rendben. – ez azért ez kicsit boldogsággal töltött el, hisz nemsokára felébred és meg tudom mi a nyavalya van vele.

Esme lenn maradt Dominic-al mi pedig felmentünk az emeletre. És vártunk.

Már egy ideje fenn voltunk mikor halk nyöszörgést hallottunk. Nath pillái megremegtek és fokozatosan nyitotta ki szemeit.

- Kicsim, hallasz? – simítottam végig az arcán. Amint megpillantott mosolyogni kezdett és bólintott egyet.

- Mi történt? – kérdezte rekedten.

- Elájultál.

- Uhh.. – szorította össze a szemeit. – Emlékszem. De miért? Felment a vérnyomásom vagy mi? – kérdezte és ez engem is érdekelt ezért Carlisle felé fordultam.

- Nem. Magas láz okozhatta. – válaszolt.

- Áhh igen. Én akartam szólni, hogy elkaptam valami vírust, csak hát, ezek szerint hamarabb kellett volna. – magyarázkodott.

- Nath, ez nem valami vírus.

- Carlisle, ne csináld már! Nem vagyok fogorvos. – mondtam türelmetlenül, szerelmem pedig felkuncogott.

- Szóval vettem tőled vért és elvégeztem egy teljes vizsgálatot. Ami már előbb kiderült, hogy egy kicsit valóban meg vagy fázva, de nincs semmiféle vírus és semmilyen betegség. – Nath megkönnyebbülve sóhajtott, de még mindig marad a megválaszolatlan kérdés. - Volt mostanában hányingered?

- Hát igen, de nem csak hányingerem volt. – húzta el a száját és az inger szócskát megnyomta.

- Értem. Csak biztosra akarok menni. – nézett rám, mert már tűkön ültem.

- Mikor volt a legutóbbi menstruációd?

- Öhmm… hát az az igazság, hogy nem tartom számon, de már meg kellett volna jönnie. – mondta elgondolkozva és a következő pillanatban pedig a lélegzete megakadt és kikerekedett szemekkel meredt Carlisle-ra, aki felém fordult, majd lassan beszélni kezdett.

- Úgy tűnik Nath babát vár. – mondta Carlisle komolyan én pedig megkövültem. Babát vár… Babát vár… Ezek a szavak vízhangoztak a fejemben. Mit is akar ez jelenteni? Szerelmem arcán levakarhatatlan lett a vigyor és repesett az örömtől. Bennem pedig képek ezrei jelentek meg. Nath nem volt ilyen rosszul, mikor Dominicot várta. Sőt csak úgy ragyogott. De ez a valami erősebb és már kárt okozott Nath szervezetében. Kezdve a lázzal.

- Em? Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan, de még mindig mosolyogva.

- Örülnöm kéne? Hisz nézd meg milyen állapotban vagy. – pattantam fel idegesen.

- Van itt még valami. – szólalt meg Carlisle. – A láz okozója a baba. Ezt csak egy elmélet. 

Tehát, valószínűleg a baba nem olyan, mint Dom. Sokkal több vámpírgént örökölt. Hamarabb fog megszületni, feltehetőleg. És mint Alicenek, Edwardnak, Bellának és a fiadnak neki is van különleges képessége.

- Hogy fel tudja forrósítani a dolgokat? – kérdezett rá szerelmem elképedve.

- Vagy valami olyasmi, igen. – válaszolt, Nath pedig vigyorogva megsimította a hasát.

- Nem lehetne ezeket a bigyuszt leszedni rólam? – bökött az infúzió felé.

- De, máris. – lépett oda mellé Carlisle és óvatosan lekötötte róla az infúziót.

- Így már sokkal jobb. – pattant fel az ágyról és hatalmasat nyújtózkodott.

- Én akkor most megyek is. – hagyta el a szobát apám mosolyogva, ránk pedig csend telepedett.

 Senki nem szólt egy szót sem. Nath boldog volt, és gondolom azon gondolkozott, hogy nekem mi bajom. Mindig szerettem volna gyerekeket, de erről én lemondtam mikor vámpír lettem. És most mégis az a helyzet alakult ki, hogy apa leszek. Na, nem mintha Dominicot nem tartanám a fiamnak, csak hát ez azért mégis más. Én nem tudom, mi van a pici fejében, de látom mit művel Nathel. Nem olyan szörnyű a helyzet, az igaz. Hisz most is majd kicsattan a boldogságtól és meg nem mondanám, hogy nemrég halál és élet között lebegett a láz miatt. Amit a baba okozott.  Mégis aggódom miatta, ami érthető hisz az életemet jeleneti.

- Em mi a baj? – bújt hozzám.

- Te tényleg ezt akarod? – böktem felé.

- Nem szeretnéd a babát? – kérdezte megrémülve én pedig nem válaszoltam. – Értem. – mondta remegő hanggal.

- Nath. – kaptam utána mikor már az ajtó felé indult.

- Miért? Csak annyit mondj. – kért.

- Te nem tudod milyen volt azt látni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz. Ha még magasabb lett volna a lázad én….. - hagytam abba.

- Viszont átéltem. – mondta dühösen. – És ne hogy azt hidd, hogy kellemes élmény volt. Tudom, hogy nem akar engem bántani, és nem direkt csinálja nekem ezeket a hőhullámokat. Ő még pici és nem tudja mit is csinál valójában, nem tudja kezelni. De okos baba és talán megértené, ha beszélnék hozzá. Nem tudom hatásos e, de egy próbát megér. Ő egy kis rész belőlem és egy… nagyobb belőled. – mosolyodott el egy pillanatra, de aztán folytatta. – Én szeretlek Emmett,de ha Őt, itt benn. – tette a kezét a hasára- nem tudod elfogadni, akkor sajnálom. – halkult el a hangja és egy könnycsepp gurult végig az arcán, majd csalódottan indult el a fürdő felé.

Hallottam, ahogy a zuhanyrózsa önti magából a vizet és kellemes vanília illat lepte be a szobát.

Nem tudom mi ütött belém. Hogy lehetek ennyire idióta?! Mindig is szerettem volna gyereket, világéletemben. Ha titkon is, de vágytam rá. Most meg? Megrémülök. Nemsokára születni fog egy kis csoda én pedig megrémülök. De jogosan féltem Nathet. Nem szeretném, hogy bármi baja essen. Gyűlölném magam miatta.

Nath megad nekem mindent még az életét kockáztatva is én meg gyáva módon elmenekülök. Szeretem, és nem akarom elveszíteni. De a … babát sem.

Gondolkodás nélkül léptem be a fürdőbe. Az egészet ellepte a meleg gőz. Nem érdekelt semmi, csak az hogy Nath elfelejtse az előbbieket és megbocsájtson amiért ilyen hülye voltam. Ruhástól léptem be a forró vízsugár alá és átöleltem Nathet, aki egy kicsit meg is ijedt. Felém fordult és szomorúan rám nézett. A víz miatt sűrűn pislogott és az én ruhám is csurom víz volt, de nem érdekelt.

Mosolyogva csókoltam meg. Először meglepődött, de visszacsókolt.

- Szeretlek. – suttogtam. – És ezt a porontyot is. – tettem a kezem a hasára. Boldogan felnevetett, majd a beletúrva a hajamba magához húzott és a rajtam lévő ruhák egy pillanat alatt eltűntek…

26. fejezet - Még sem valami vírus...

Alice csak úgy ragyogott a sorok közt. Egyik sorból a másikba pattogott, és nem kellett 1 perc sem és már egy tucat ruha volt a kezében. De azért én sem unatkoztam. Amellett hogy ámulva néztem Alice lelkességét a cipőmániám előbújt belőlem és alig lehetett elszakítani engem a magassarkúk mellől.

- Ígérem, felpróbálhatod majd az összeeset, de ezt próbáld fel az én kedvemért. –nézett rám nagy kutyakölyök szemekkel és felém nyújtotta a ruhát. 

- Alice, már vagy százat felpróbáltattál velem. Nem hiszem, hogy ez az egy feltétlenül szükséges azok mellé. – mutattam egy halom ruhadarabra, ami már csak arra várt, hogy egy tasakba kerüljön.

- De, ez nélkülözhetetlen. Esküszöm, hogy az utolsó. – kért ártatlanul mosolyogva. Most törjem össze a szívét?

- Add ide. – kaptam ki a kezéből és mormogva elindultam az öltöző felé. persze ő szélesen vigyorogva, és ugrándozva követett.

Elhúztam magam után a függönyt és néztem a ruhát. Mi lenne, ha fel sem próbálnám? Méretileg jó, úgy látom és elég szép is. Nincs kedvem levetkőzni majd felöltözni újra, ezt ma már vagy harmincszor megtettem. Nem fogom felvenni!

- Eszedbe ne jusson, fel kell próbálnod. – hallottam meg Alice csilingelő hangját. A francba! Kellett nekem eldönteni. Nagyon sóhajtva dobáltam le ruháim magamról, majd óvatosan, mivel elég vékony volt az anyaga a ruhának felhúztam magamra. Igazán szép volt, sőt. Nagyon tetszett. A combom közepéig ért a vajszínű ruha. A mellem alatti részt egy vastag fekete öv díszítette. Nagyon tetszett, bár ezt nem nagyon tudnám hova felvenni és mivel közeleg a tél, elég hideg is lenne utcai viseletként.

- Kész vagy? – kérdezte Alice odakintről.

- Aha. – húztam el a függönyt és megpördültem előtte.

- Na látod, mondtam, hogy fel kell próbálnod. Ez a legjobb! – mondta szélesen mosolyogva.

- Alice, az összesre ezt mondtad.

- Mert az összes jó volt. – rántotta meg a vállát és már itt sem volt.

Miután ezt a ruhát is odaadtam Alicenek úgy éreztem ideje lenne indulnunk.  Eléggé kifáradtam ebbe a vásárlósdiba. Nagyjából fél óra győzködés után feladta az ellenállást és elindultunk végre hazafelé. Már nagyon vártam ezt a pillanatot. Szeretek Alice-el lenni, de vásárolni… Az már bonyolultabb.

Dominicnak is vettünk pár dolgot. Örültem, hogy nem ő sorolta fel, hogy miket kér, mert akkor még el sem indultunk volna otthonról.

Viszont nem volt egész nap lázam. Ennek nagyon örültem, úgy tűnik tényleg csak egy vírus volt és már kezdek belőle kilábalni. Remélem ez a „lázmentesség” így is marad.

 Amint hazaértünk a fiúk szó nélkül bevitték a cuccokat. Mi a fene?

- Mi ez a nagy kedvesség? – kérdeztem Emmetthez bújva, aki elég zavartan érezte magát. Tuti, történt valami.

- Hát öhmm.. semmi igazából. – felelte mosolyogva.

- Aha, tudod kit versz át. Halljam!

- Miről beszélsz cica? Ne legyél már paranoiás. – nevetett zavartan.

- Gyanús vagy nekem Emmett Cullen. – néztem rá és elindultam be a házba.

Amint beértem meghallottam Alice hangos sikítását. Azonnal felrohantam, de a fiúk csak egymás közt jártatták a szemüket.

- Alice mi a baj? – nyitottam be hozzá, de ő dühös arcot vágva kirohant a szobából egy ruhával a kezében.

- Ki volt? – kérdezte mérgesen. A tekintete szikrázott a dühtől. Még mindig nem értettem mi a baj. A fiúk kikerekedett szemmel nézték Alicet, majd egyszerre emelték fel a kezüket és egymásra mutogattam. Em Jasperre, Jasper Emre mutatott.

- Szóval? – kérdezte Alice  a két fiútól. Kezét a csípőjére helyezte és dobolni kezdett a lábával idegesen, míg egy vörös szatén anyagból készült ruhát a pici kezében szorongatott.

A fiúk megilletődve tűrték barátnőm veséig látó tekintetét. Ilyenkor mért nem használ az ereje. Hisz már a múltba is láthat.

- Mért nem működik az erőd? – kérdeztem lesétálva mellé.

-  Nem tudom, de mostanában nincsenek látomásaim. – közölte egy pillanatra felém fordulva majd ismét a fiúkhoz. Láttam rajtuk, hogy egyre nehezebben viselik Alice pillantását és a lelkiismeret kezd eluralkodni rajtuk. Én vigyorogva néztem vívódásukat mígnem Em sírós hangon megszólalt.

- Esküszöm, hogy az ő ötlete volt. Nem önszántamból csináltam. Kényszerített rá, hogy vágjam szét. Ő találta ki az egész fogadásos dolgot. – mutatott Jasperre szerelmem, mint egy kisgyerek.

- Még hogy én, te kezdted az egészet. Dom is benne volt. – szállt szembe vele Jasper.

Én nem bírtam tovább, hangos kacagásba kezdtem. Olyanok mint két ártatlan iskolás gyerek, akit rajtakaptak valamin.

- Végül is a gyerekek őszinték. Na, kicsim elárulod nekem melyik gazfickó csinálta? – kérdezte Alice leguggolva a fiam mellé.

- Hát mindketten benne voltak, de Apa vágta szét a ruhát. – mondta édesen mosolyogva.

- Köszönöm kincsem. – nyomott egy puszit Dom homlokára. – Ezt még megbánjátok mindketten. – nézett a fiúkra gonoszul mosolyogva.

Kellemes fogadtatás volt az biztos. Bár barátnőmnek le kellett mondani egy általa imádott ruháról, de én jót szórakoztam a fiúkon.

- Kicsim, menj fel a szobánkba. Hoztunk neked valamit. – ültem le fiam mellé és egy puszit nyomtam a feje búbjára. Aki szélesen mosolyogva futni kezdett  az emelet felé. – Ez nem volt szép tőletek. róttam meg Emmettet aki átkarolva engem ült le mellém.

- Tudom. – mosolygott szélesen vigyorogva.

- Meg sem bántad? – kérdeztem vissza.

- Egy picit igen, de jó muri volt. – kuncogott halkan, hogy Alice meg se hallja.

- Hát lehet, hogy neked az volt, de mit kapok én?! – tette fel a költői kérdést Jasper. – Te lehet, megúszod egy könnyű kis tréfával, de én… - hagyta lógva a mondatot.

- Jaj, a legszörnyűbb az lenne, ha nem nyúlhatnál hozzá xy ideig, mondjuk párnapig. Azt meg csak kibírod. – rántotta meg a vállát Em.

- Ki beszél?! – nevettem.

- De most nem rólunk van szó.

- Na, majd meglátjuk. – dőlt hátra Jasper a kanapén.

A nap további része elég eseménytelenül telt. Dom az ajándékaival volt elfoglalva, míg Alice ugyanúgy viselkedett. Bájosan, kedvesen és semmi harag nem volt benne. De tudtam, hogy csak a megfelelő pillanatra vár. Mikor nem is számítanak rá. Ez az én Alicem!

- Nath, megint rosszul vagy? – kérdezte Alice aggódva.

- Miért? – kérdeztem.

- Nem tudom,de nagyon kipirultál és a homlokod tele van izzadságcseppekkel.

- Hát elég meleg van idebent, de nem szörnyű. Igazából már megszoktam. – mondtam. Tényleg észre sem vettem, hogy megint felment a lázam. Most, hogy így megemlítette, már kezdem érezni, de eddig nem. Kellett nekem elszólnom magam délután. 

- Unatkozom. – szontyolodott el Alice körülbelül fél óra múlva.

- Nézz Tv-t. – ajánlotta Em.

- Az unalmas. Kő-papaír-olló? – csillantak fel a szemei.

- Már megint? – kérdezte szerelmem.

- Akkor barkóba?

- Ennyi erővel már mond meg ki fog nyerni. – húzta el a száját az én mackóm.

- Hát ééén. – kacagott csilingelve. – Hát nem nagyszerű? – mosolygott édesen.

- Csodás. – morgott Em.

- Mikor jönnek majd vissza Edwardék? – kérdeztem.

- Hát kb 2 hét múlva érkeznek. – szólt közbe Jasper.

- De jó nekik. – mosolyogtam vágyakozva. Én is szívesen süttetném a hasam bárhol. Legszívesebben valami meleg, napsütötte tengerparton.

- Majd te is sorra kerülsz. – vigyorgott Alice.

- Már alig várom. – kacsintottam rá.

Ez után szóltam Dominicnak, hogy ideje lenne vacsizni. Csillogó szemekkel vetette magát rá az egyik szendvicsre, amit készítettem.  Én is ettem pár falatot. Nem nagyon ment le a torkomon, nem kívántam semmit, pedig éhes voltam.

Mialatt én mosogattam Alice elvitte Dom-ot a szobájába, amit nem rég alakítottak ki neki. Valószínűleg az a lakás, el lesz adva, amit én vettem. Dom is jobban szeret itt lenni, meg hát biztonságosabb is.

Már javában éjszaka volt, mikor Esme betoppant. Mosolyogva üdvözöltem, de csak egy percre bújtam ki Em karjai közül, mert hiába vettem be már két gyógyszert, nem segített, nem vitte le a lázam. Bár így sem volt tökéletes. Alig éreztem Emmettet. Valójában, szerinte én melegítettem fel őt.

A víz rohamosan fogyott. Nem győztem szaladgálni a konyhába majd vissza. Végül arra a döntésre jutottam, hogy veszek egy hideg zuhanyt.

- Elmegyek zuhanyozni, mert ez így már nagyon nem tetszik nekem. – közöltem Emmettel.

- Kincsem, ne hívjam fel Carlisle-t? – kérdezte Esme aggódva.

- Nem kell Esme, köszönöm. – mosolyogtam rá, majd elindultam. Aranyos, hogy aggódik, de szerintem nem annyira súlyos ez a nyavalya.

Felfelé a lépcsőn éreztem, hogy kezd fájni a fejem, de piszkosul. Mikor felértem, éreztem, hogy ez nem fog menni egyedül. A folyosó úgy pörgött mintha valami hullámvasúton lettem volna. A falnak nekitámaszkodva álltam meg, és gondoltam, ha pihenek egy kicsit vagy valami, elmúlik. Csak hogy tévedtem.

A következő percben, kezdett minden homályosulni. A lábaim megremegtek és összeestem a hideg parkettán. Zihálva vettem a levegőt, ami elég nehezen áramlott a tüdőmbe. Aztán már csak annyit éreztem, hogy a szemeim lecsukódnak, mintha ólom lenne rájuk helyezve én pedig beleestem valami számomra egészen megnyugtató sötét zugba…

Tiszti versenye

Sziasztok:)

Hát vége lett Tiszti egyik versenyének, amin én is részt vettem és tovább jutottam, majd mint látható harmadik helyezést értem el egy novellával.
Ezért nagyon-nagyon hálás vagyok neki. Ez volt a második novellám amit valaha is írtam.
Az elsőt azt már olvashattátok, és most ezt is elolvashatjátok, ha írtok nekem egy mailt :) (Az email cam: k.jessi96@gmail.com)

Még egyszer köszönöm Tisztinek:)
Puszi♥