28.fejezet - A jó hír

Sziasztok!

Meghoztam a búcsúzófejezetet az idei évre! Tudom semmi eseménydús pillanat nem történik, de nem szerettem volna (olyan súlyos) függővéggel elköszönni, így most egy nyugis fejezetet írtam nektek.

Remélem ez is tetszik majd!

Jó olvasást!

Puszi♥

Jess

Em mellkasán feküdtem és a gondolataim a pici körül forogtak. El sem hiszem, hogy ez megtörtént. Másfél éve történt, hogy megszületett Dom és most újra jön közénk egy csöppség.

Amikor rájöttem a rosszullétem okaira először megdöbbentem, majd ezt az érzést átvette a boldogság. Bár Em rosszul reagált erre.

Sőt, az nem kifejezés.

Azt gondoltam, hogy majd ő is örülni fog, hogy lesz egy babánk, mégis a rossz oldalát nézte a dolognak. Én megértem őt is, hisz tudom, hogy ezt a babát, nem fogom túlélni. Bármennyire is elszomorít ez a dolog, hogy nem láthatom majd a picit, tudom, hogy most már Em vigyázni fog rá.

Majd megkérem, hogy meséljen neki rólam, hogy tudja ki is voltam.

Nem tudom mennyi idő, míg bennem lesz ez a csöppség, de ezek az idők lesznek életem legértékesebb utolsó hónapjai… vagy hetei. 

- Mi a baj kicsim? – emelte fel a fejem Em, hogy a szemébe nézhessek. Észre sem vettem, hogy pár könnycsepp elszabadult.

- Semmi – szipogtam. Rá fogom a hormonokra!

- Akkor mért sírsz?

- Ilyenkor mindenki sír, tudod terhesség – mondtam miközben felültem és próbáltam elhessegetni a rossz gondolataimat, majd mosolyt erőltetni az arcomra.

- Nem veszem be – fordult felém.

- Pedig hidd el – győzködtem, mire csak megrázta a fejét, de abbahagyta a faggatózást.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Tökéletesen – mosolyogtam, majd egy olyan igazi csontropogtatót nyújtózkodtam.

- Akkor rendben, ajánlom is neki – simított végig a hasamon óvatosan. Ez megmosolyogtatott, ahogy vissza visszagondoltam a fürdőszobai jelenetünkre, ami valljuk be az én hibám.

 Mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy ennyire vigyáz ránk, bár nem vagyok porcelánbaba.

– Mi az? – kérdezte a vigyorgásom okát.

- Olyan furcsa, hogy egy ilyen… nagydarab… vámpír – ezen a megszólításon felkuncogott - úgy bánik velem, mint egy hajszálvékony, aranyat érő kristállyal. 

- Mert az is vagy. – mosolygott és megcsókolt, majd a következő pillanatban már itt sem volt.

Ezt gyűlölöm - morogtam magamban.

Kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdő felé. Most nem zuhanyoztam, mivel az már megtörtént, ezért felkaptam magamra egy sárga trikót és egy fekete nadrágot.

Viszont észrevettem valamit. Épp indultam volna le a többiekhez, mikor megálltam az egészalakos tükör előtt.

A hasam sosem volt az „hú, de lapos”, de most egy egészen jól észrevehető dudor volt rajta, ami alatt az én kis csöppségem lapult.

El sem hiszem, hogy nem vehettem észre. Ha a rosszullétekből nem is, de arra azért felfigyelhetem volna, hogy nőtt a hasam.  Vagy ilyen kis idő alatt… ekkorát nőtt a baba?

Carlisle azt mondta, úgy tűnik több vámpírgént örökölt, mint Dom. Ami azt jelenti, hogy gyorsabban fog növekedni. Márpedig Dominicot 5 kerek hónapig hordtam a szívem alatt. Abban viszont akkor teljesen biztos vagyok, hogy ő itt benn hamarabb látja meg a napvilágot.

Hirtelen eszembe jutott valami, amit még annak idején Carlisle mondott egy Caroline nevű félvérről.

„…az édesanyja 2 hét után megszülte.”

- Mi lett az édesanyjával?

- Meghalt.

Játszódott le a beszélgetés a fejemben. Meghalt…

- Nath, minden rendben? – hallottam meg Em hangját az ajtó másik oldaláról.

- Igen, persze – indultam el miután kiűztem a fejemből ezeket a dolgokat – Alice és Jasper visszaért már? – kérdeztem szorosan hozzábújva Emmetthez.

- Igen, épp most – mondta mosolyogva.

- Közöljük velük a jó hírt! – lelkesedtem fel. Eldöntöttem, hogy nem érdekel a jövő, most csakis a jelenre akarok koncentrálni.

Magam után húzva Emmettet indultam le a többiekhez. Jasper épp Dominical volt, míg Alice és Esme beszélgettek, Carlisle pedig hallgatta őket.

- Anyaaaa – sikított fiam és felém rohant. Annyira hiányzott már. Leguggoltam hozzá és szorosan megöleltem – Nekem is hiányoztál, de mindjárt megfulladok – nyöszörögte, mire halk kuncogásba kezdtem és puszikkal halmoztam el.

Fiammal a karomban ültem le a többiek közé. Szinte el is felejtettem mit akartunk nekik mondani, de Em egy már tűkön ült és ez feltűnt nekem, így neki kezdtem a nagy újságnak. Bár Em is nyugodtan elmondhatta volna.

- Szóval, szeretnék, vagyis szeretnénk valamit mondani nektek. Sajnos nem vagytok mindannyian itt, de majd amikor a gerlepár is hajlandó lesz hazajönni megtudják, szóval ez miatt nem izgatom magam. Carlisle már tudja, így gondolom Esme is – néztem az említettre, akinek fülig ért a szája és bólintott, megerősítésképp – így hozzátok fordulnék és persze hozzád is nagyfiú – néztem Domra aki közöttünk ült és érdeklődve figyelte az eseményeket – Tudjátok, hogy nem igazán vagyok a szavak embere, úgyhogy csak simán kinyögöm mit is akarok a tudatotokra adni: Én is Em babát várunk – nyögtem ki miután Em átölelt.

Mindenki arcán – aki eddig nem tudta – döbbenet látszódott, persze kivéve Dominicot aki rögtön hozzám bújt és ölelgetni kezdett. Majd pár pillanattal később a döbbenetet és a meglepettséget felváltotta Alice sikongatása és az ölelések hada, amiben szinte elvesztünk.

Akkor még nem tudtam mi vár rám pár nappal később...