26. fejezet - Még sem valami vírus...

Alice csak úgy ragyogott a sorok közt. Egyik sorból a másikba pattogott, és nem kellett 1 perc sem és már egy tucat ruha volt a kezében. De azért én sem unatkoztam. Amellett hogy ámulva néztem Alice lelkességét a cipőmániám előbújt belőlem és alig lehetett elszakítani engem a magassarkúk mellől.

- Ígérem, felpróbálhatod majd az összeeset, de ezt próbáld fel az én kedvemért. –nézett rám nagy kutyakölyök szemekkel és felém nyújtotta a ruhát. 

- Alice, már vagy százat felpróbáltattál velem. Nem hiszem, hogy ez az egy feltétlenül szükséges azok mellé. – mutattam egy halom ruhadarabra, ami már csak arra várt, hogy egy tasakba kerüljön.

- De, ez nélkülözhetetlen. Esküszöm, hogy az utolsó. – kért ártatlanul mosolyogva. Most törjem össze a szívét?

- Add ide. – kaptam ki a kezéből és mormogva elindultam az öltöző felé. persze ő szélesen vigyorogva, és ugrándozva követett.

Elhúztam magam után a függönyt és néztem a ruhát. Mi lenne, ha fel sem próbálnám? Méretileg jó, úgy látom és elég szép is. Nincs kedvem levetkőzni majd felöltözni újra, ezt ma már vagy harmincszor megtettem. Nem fogom felvenni!

- Eszedbe ne jusson, fel kell próbálnod. – hallottam meg Alice csilingelő hangját. A francba! Kellett nekem eldönteni. Nagyon sóhajtva dobáltam le ruháim magamról, majd óvatosan, mivel elég vékony volt az anyaga a ruhának felhúztam magamra. Igazán szép volt, sőt. Nagyon tetszett. A combom közepéig ért a vajszínű ruha. A mellem alatti részt egy vastag fekete öv díszítette. Nagyon tetszett, bár ezt nem nagyon tudnám hova felvenni és mivel közeleg a tél, elég hideg is lenne utcai viseletként.

- Kész vagy? – kérdezte Alice odakintről.

- Aha. – húztam el a függönyt és megpördültem előtte.

- Na látod, mondtam, hogy fel kell próbálnod. Ez a legjobb! – mondta szélesen mosolyogva.

- Alice, az összesre ezt mondtad.

- Mert az összes jó volt. – rántotta meg a vállát és már itt sem volt.

Miután ezt a ruhát is odaadtam Alicenek úgy éreztem ideje lenne indulnunk.  Eléggé kifáradtam ebbe a vásárlósdiba. Nagyjából fél óra győzködés után feladta az ellenállást és elindultunk végre hazafelé. Már nagyon vártam ezt a pillanatot. Szeretek Alice-el lenni, de vásárolni… Az már bonyolultabb.

Dominicnak is vettünk pár dolgot. Örültem, hogy nem ő sorolta fel, hogy miket kér, mert akkor még el sem indultunk volna otthonról.

Viszont nem volt egész nap lázam. Ennek nagyon örültem, úgy tűnik tényleg csak egy vírus volt és már kezdek belőle kilábalni. Remélem ez a „lázmentesség” így is marad.

 Amint hazaértünk a fiúk szó nélkül bevitték a cuccokat. Mi a fene?

- Mi ez a nagy kedvesség? – kérdeztem Emmetthez bújva, aki elég zavartan érezte magát. Tuti, történt valami.

- Hát öhmm.. semmi igazából. – felelte mosolyogva.

- Aha, tudod kit versz át. Halljam!

- Miről beszélsz cica? Ne legyél már paranoiás. – nevetett zavartan.

- Gyanús vagy nekem Emmett Cullen. – néztem rá és elindultam be a házba.

Amint beértem meghallottam Alice hangos sikítását. Azonnal felrohantam, de a fiúk csak egymás közt jártatták a szemüket.

- Alice mi a baj? – nyitottam be hozzá, de ő dühös arcot vágva kirohant a szobából egy ruhával a kezében.

- Ki volt? – kérdezte mérgesen. A tekintete szikrázott a dühtől. Még mindig nem értettem mi a baj. A fiúk kikerekedett szemmel nézték Alicet, majd egyszerre emelték fel a kezüket és egymásra mutogattam. Em Jasperre, Jasper Emre mutatott.

- Szóval? – kérdezte Alice  a két fiútól. Kezét a csípőjére helyezte és dobolni kezdett a lábával idegesen, míg egy vörös szatén anyagból készült ruhát a pici kezében szorongatott.

A fiúk megilletődve tűrték barátnőm veséig látó tekintetét. Ilyenkor mért nem használ az ereje. Hisz már a múltba is láthat.

- Mért nem működik az erőd? – kérdeztem lesétálva mellé.

-  Nem tudom, de mostanában nincsenek látomásaim. – közölte egy pillanatra felém fordulva majd ismét a fiúkhoz. Láttam rajtuk, hogy egyre nehezebben viselik Alice pillantását és a lelkiismeret kezd eluralkodni rajtuk. Én vigyorogva néztem vívódásukat mígnem Em sírós hangon megszólalt.

- Esküszöm, hogy az ő ötlete volt. Nem önszántamból csináltam. Kényszerített rá, hogy vágjam szét. Ő találta ki az egész fogadásos dolgot. – mutatott Jasperre szerelmem, mint egy kisgyerek.

- Még hogy én, te kezdted az egészet. Dom is benne volt. – szállt szembe vele Jasper.

Én nem bírtam tovább, hangos kacagásba kezdtem. Olyanok mint két ártatlan iskolás gyerek, akit rajtakaptak valamin.

- Végül is a gyerekek őszinték. Na, kicsim elárulod nekem melyik gazfickó csinálta? – kérdezte Alice leguggolva a fiam mellé.

- Hát mindketten benne voltak, de Apa vágta szét a ruhát. – mondta édesen mosolyogva.

- Köszönöm kincsem. – nyomott egy puszit Dom homlokára. – Ezt még megbánjátok mindketten. – nézett a fiúkra gonoszul mosolyogva.

Kellemes fogadtatás volt az biztos. Bár barátnőmnek le kellett mondani egy általa imádott ruháról, de én jót szórakoztam a fiúkon.

- Kicsim, menj fel a szobánkba. Hoztunk neked valamit. – ültem le fiam mellé és egy puszit nyomtam a feje búbjára. Aki szélesen mosolyogva futni kezdett  az emelet felé. – Ez nem volt szép tőletek. róttam meg Emmettet aki átkarolva engem ült le mellém.

- Tudom. – mosolygott szélesen vigyorogva.

- Meg sem bántad? – kérdeztem vissza.

- Egy picit igen, de jó muri volt. – kuncogott halkan, hogy Alice meg se hallja.

- Hát lehet, hogy neked az volt, de mit kapok én?! – tette fel a költői kérdést Jasper. – Te lehet, megúszod egy könnyű kis tréfával, de én… - hagyta lógva a mondatot.

- Jaj, a legszörnyűbb az lenne, ha nem nyúlhatnál hozzá xy ideig, mondjuk párnapig. Azt meg csak kibírod. – rántotta meg a vállát Em.

- Ki beszél?! – nevettem.

- De most nem rólunk van szó.

- Na, majd meglátjuk. – dőlt hátra Jasper a kanapén.

A nap további része elég eseménytelenül telt. Dom az ajándékaival volt elfoglalva, míg Alice ugyanúgy viselkedett. Bájosan, kedvesen és semmi harag nem volt benne. De tudtam, hogy csak a megfelelő pillanatra vár. Mikor nem is számítanak rá. Ez az én Alicem!

- Nath, megint rosszul vagy? – kérdezte Alice aggódva.

- Miért? – kérdeztem.

- Nem tudom,de nagyon kipirultál és a homlokod tele van izzadságcseppekkel.

- Hát elég meleg van idebent, de nem szörnyű. Igazából már megszoktam. – mondtam. Tényleg észre sem vettem, hogy megint felment a lázam. Most, hogy így megemlítette, már kezdem érezni, de eddig nem. Kellett nekem elszólnom magam délután. 

- Unatkozom. – szontyolodott el Alice körülbelül fél óra múlva.

- Nézz Tv-t. – ajánlotta Em.

- Az unalmas. Kő-papaír-olló? – csillantak fel a szemei.

- Már megint? – kérdezte szerelmem.

- Akkor barkóba?

- Ennyi erővel már mond meg ki fog nyerni. – húzta el a száját az én mackóm.

- Hát ééén. – kacagott csilingelve. – Hát nem nagyszerű? – mosolygott édesen.

- Csodás. – morgott Em.

- Mikor jönnek majd vissza Edwardék? – kérdeztem.

- Hát kb 2 hét múlva érkeznek. – szólt közbe Jasper.

- De jó nekik. – mosolyogtam vágyakozva. Én is szívesen süttetném a hasam bárhol. Legszívesebben valami meleg, napsütötte tengerparton.

- Majd te is sorra kerülsz. – vigyorgott Alice.

- Már alig várom. – kacsintottam rá.

Ez után szóltam Dominicnak, hogy ideje lenne vacsizni. Csillogó szemekkel vetette magát rá az egyik szendvicsre, amit készítettem.  Én is ettem pár falatot. Nem nagyon ment le a torkomon, nem kívántam semmit, pedig éhes voltam.

Mialatt én mosogattam Alice elvitte Dom-ot a szobájába, amit nem rég alakítottak ki neki. Valószínűleg az a lakás, el lesz adva, amit én vettem. Dom is jobban szeret itt lenni, meg hát biztonságosabb is.

Már javában éjszaka volt, mikor Esme betoppant. Mosolyogva üdvözöltem, de csak egy percre bújtam ki Em karjai közül, mert hiába vettem be már két gyógyszert, nem segített, nem vitte le a lázam. Bár így sem volt tökéletes. Alig éreztem Emmettet. Valójában, szerinte én melegítettem fel őt.

A víz rohamosan fogyott. Nem győztem szaladgálni a konyhába majd vissza. Végül arra a döntésre jutottam, hogy veszek egy hideg zuhanyt.

- Elmegyek zuhanyozni, mert ez így már nagyon nem tetszik nekem. – közöltem Emmettel.

- Kincsem, ne hívjam fel Carlisle-t? – kérdezte Esme aggódva.

- Nem kell Esme, köszönöm. – mosolyogtam rá, majd elindultam. Aranyos, hogy aggódik, de szerintem nem annyira súlyos ez a nyavalya.

Felfelé a lépcsőn éreztem, hogy kezd fájni a fejem, de piszkosul. Mikor felértem, éreztem, hogy ez nem fog menni egyedül. A folyosó úgy pörgött mintha valami hullámvasúton lettem volna. A falnak nekitámaszkodva álltam meg, és gondoltam, ha pihenek egy kicsit vagy valami, elmúlik. Csak hogy tévedtem.

A következő percben, kezdett minden homályosulni. A lábaim megremegtek és összeestem a hideg parkettán. Zihálva vettem a levegőt, ami elég nehezen áramlott a tüdőmbe. Aztán már csak annyit éreztem, hogy a szemeim lecsukódnak, mintha ólom lenne rájuk helyezve én pedig beleestem valami számomra egészen megnyugtató sötét zugba…