32. fejezet - Ébredés

Sziasztok!

Tudom, tudom nagyon rég volt már friss. Rettenetesen szégyellem magam, de remélem megértetek engem és még így is mellettem maradtatok és elolvassátok a fejezetet:) Nem tudom, hogyan sikerült, de próbáltam mindent beleadni!

Remélem tetszik, még ha ennyi késé után is hoztam :| 

Jó olvasást Nektek!

Puszillak Titeket Jess♥

Arról, hogy órák, napok vagy hetek teltek-e el, fogalmam sem volt. Egyszerűen elvesztettem minden érzékem, csak a fájdalom maradt.

Egyetlen egy dolgot akartam igazán: szűnjön meg minden. Legyen az halál vagy bármi más, de ez ami most körülvesz borzasztó.

Úgy érzem, mintha máglyára dobtak volna. De a tűz, ami körbevesz, még inkább kínozni akar, és szép lassan falja testem. A csontomig hatol és csigatempóban araszol a szívem felé.

Nem láttam és nem hallottam semmit sem és ez kétségbeejtő volt.

Történjen már valami az Isten szerelmére! Itt vagyok – bárhol is legyen az – és égek. Talán a pokolba jutottam?

Végül is megmagyarázna mindent, de én ezt nem akarom!

Nem tudtam tovább folytatni gondolataimat, mert a szívem olyan gyors tempóban kezdett el verni, mint egy kolibri szárnya és ezzel együtt a fájdalom is fokozódott. Legszívesebben üvöltöttem volna, mégsem tudtam mozdulni, mert ez a kín elképesztő volt.

Fogalmam sem volt mi történik velem. Nem tudtam egyetlen egy épeszű gondolatot összekaparni.

A lángok kicsit sem hagytak alább, olyan volt mintha egy fehéren izzó vas lennék. 

Emlékeznem kell arra, mért is szenvedek most! Létezik valaki, aki miatt megéri elviselni ezt a gyötrelmet.

Aztán lassacskán kezdett enyhülni, de csak annyira hogy gondolkozni tudjak. Elkezdtem pörgetni lelki szemeim előtt a történteket. Ez legalább eltereli egy kissé a figyelmem…

- Már nem sok kell, Em, nyugi! – hallottam meg egy ismerős női hangot. Vészes sebességgel kutattam egy név után, ami hamar be is ugrott. Alice!

Mihez nem kell sok idő? A francba is szénné égek, meddig kell még itt lennem?! Legszívesebben feleltem volna nekik, vagy kérdeztem volna tőlük, de tudtam, hogy jobb inkább nem mozdulni: a saját érdekemben.

Aztán a szívem ismét rákezdett, még gyorsabban, mint az előbb. Szinte lehetetlen gyorsasággal, majd áttört a bordáimon.

A fájdalomtól a hát ívbe feszült, de azután vissza is hanyatlottam. Mindenhonnan eltűnt a tűz, kivéve a szívem környékét. Mintha az összes láng oda telepedett volna, hogy még jobban kínozza azt az egy pontot.

A szívem küzdött a tűz ellen, de tudtam, hogy nem nyerhet. Aztán a lángolás enyhült és egy utolsó robbanást zúdított a testemet éltető szervre, ami most halkan dobolt. Egyre halkabban. Majd elhalkul, és mint egy lövés, még egy utolsót dobbant.

A tűz eltűnt és én visszafojtott lélegzettel vártam mi következik.

Nem fogtam fel mi történt, de aztán felfogtam, hogy már nem fáj semmim.

Lassan nyitódott ki a szemem és megilletődve néztem fel.

Amit elsőként megpillantottam az a hófehér mennyezet volt. A fény vakított, mégis egy könnycsepp sem jött ki szememen mikor belenéztem az izzókörtébe. Előtte apró porszemcsék szálltak, egymás körül keringve.

A tüdőm megtelt levegővel, halk sípoló hangot hallatva. Kellemetlen volt. Nem volt szükségem rá és ez meglepett. Viszont éreztem benne a szoba ízét és egyaránt a kintről beáradó hűvös erdőt is.

Újra vettem a levegőt és megéreztem a klór kellemetlen szagát, majd ismét, de most megéreztem valami édesnek és melegnek az illatát, amitől a torkom kaparni kezdett.

Meghallottam, hogy valaki kiengedi a benntartott levegőt és ugyanúgy lélegezni kezd, mint én. Aztán már kettő, három személy volt egy légtérben velem.

Megrémültem és az izmaim megfeszültek, mellkasomból pedig fenyegető morgás tört fel.

A következő pillanatban viszont a szoba legtávolibb sarkában találtam magam, közvetlen a nyitott ablak mellett.

Körbenéztem a szobában lévő személyeken és amint megpillantottam az ismerős arcot.

Rettenetesen szégyelltem magam, amiért veszélyesnek azonosítottam őket.

 Alig egytized másodperc alatt szeltem át a közöttünk lévő távolságot és szorosan karomba zártam Emmettet.

Mélyet szippantottam illatából, és figyelmen kívül hagytam a kaparó érzést.

Felnéztem rá fürkésző tekintettel és tekintetem végigjártattam az arca minden szegletén. Hogy is titulálhattam őt veszélynek, mikor most leginkább én vagyok az, aki árthat.

Én…

Mintha Emmett tudta volna mire gondolhattam, óvatosan megsimította az arcom. Bőre olyan volt, mint a legdrágább bársony és… meleg? Ugyanolyan volt a hőmérséklete, mint nekem.  Érintése nyomán mintha áramütések érték volna a testem.

Hé,hé,hé! Álljunk csak meg egy picit!  Én most újszülött vagyok nem igaz? Vagyis minden jel arra mutat.

Alice elmondott mindent, szóval minden tudok erről a dologról.

Az első év borzalmas lesz, nem érdekel semmi más csak, hogy csillapítsd a szomjad – idéztem fel barátnőm szavait.

Szóval a szomj. Én most mégis más vágyat éreztem… Lehet, hogy nincs minden rendben velem?

Emmett érintése miatt jóleső borzongás futott végig a lábujjamtól egészet a fejem búbjáig.

Még ezt a kaparó érzést is elfelejtettem, ami most ismét erőre kapott.

Hirtelen fogott el a vágy, hogy kijussak innen. Hogy futhassak és valami miatt úgy éreztem, hogy ami miatt ég a torkom az ott van benn a moha fedte erdőn.

Egy másodperc alatt ott voltam a nyitott ablaknál, viszont mikor lenéztem meginogtam és ebben a pillanatban két kar fogott meg erősen. 

Tudom, hogy nem esett volna bajom mégis egy kicsit bizarr a dolog, hogy ablakokból ugráljak ki.

A szorítás viszont nem enyhült.

- Nem megyek sehova, engedj el , kérlek! - lazultam el, hogy biztosítsam Emmettet. Meglepődtem. A hangom, sokkal... bársonyosabb volt. De aztán eszembe jutott egy még fontosabb dolog. - Hol van Dom és hol van a babám? - kérdeztem dühösen. Hirtelen tört rám a pánik, hogy a picinek valami baja lett. A szorítás ismét erősödött, de én minden erőmből szabadulni próbáltam.

- Eressz már el!

- Nathalie az istenért, maradj már egy kicsit nyugton! Kérlek! Ha hagynád, elmagyaráznék mindent - hallottam meg Em nyugtató hangját. Bármennyire is nehezemre esett próbáltam eleget tenni a kérésének, de belül csak forrtam a dühtől és rettenetesen féltem is.

- Hol vannak? - kérdeztem immár szemben állva vele, visszafojtott hangon.

- Esme vigyáz rájuk - ez a többes szám rögtön megnyugtatott és széles mosoly ült ki arcomra.

- Sajnálom.

- Semmi baj - felelte, majd elindultam a földszint felé, mivel onnan hallottam két apró szív verését. De mikor elindultam volna, hirtelen azonosult bennem, hogy számomra ez igen csábító és a torkom ismét kaparni kezdett. Kétségbeesetten fordultam Emmet felé, és mintha tudna a gondolataimban olvasni, rögtön tudta mire van szükségem. Elvégre ő is átélte.

- Gyere! - ragadott meg, majd a következő pillanatban már a ház előtt voltam a zöld erdő előtt.

- Vadászat? - kérdeztem félve. Tartottam tőle, hogy őszinte legyek. Mi van ha nem jól csinálok valami?

- Eltaláltad - vigyorgott Emmett, majd sebesen eltűnt a fák között.

Bár nagyon csábított a ház és a gyerekeim - természetesen nem a vérük miatt - mégis elmosolyodtam és én is Emmett után iramodtam. Végre kipróbálhattam azt, amire már oly régóta kíváncsi vagyok. A fák és a többi növény egy masszába összefolyva tűntek el mellettem.

Bírom ezt a vámpírságot!