B.U.É.K

28.fejezet - A jó hír

Sziasztok!

Meghoztam a búcsúzófejezetet az idei évre! Tudom semmi eseménydús pillanat nem történik, de nem szerettem volna (olyan súlyos) függővéggel elköszönni, így most egy nyugis fejezetet írtam nektek.

Remélem ez is tetszik majd!

Jó olvasást!

Puszi♥

Jess

Em mellkasán feküdtem és a gondolataim a pici körül forogtak. El sem hiszem, hogy ez megtörtént. Másfél éve történt, hogy megszületett Dom és most újra jön közénk egy csöppség.

Amikor rájöttem a rosszullétem okaira először megdöbbentem, majd ezt az érzést átvette a boldogság. Bár Em rosszul reagált erre.

Sőt, az nem kifejezés.

Azt gondoltam, hogy majd ő is örülni fog, hogy lesz egy babánk, mégis a rossz oldalát nézte a dolognak. Én megértem őt is, hisz tudom, hogy ezt a babát, nem fogom túlélni. Bármennyire is elszomorít ez a dolog, hogy nem láthatom majd a picit, tudom, hogy most már Em vigyázni fog rá.

Majd megkérem, hogy meséljen neki rólam, hogy tudja ki is voltam.

Nem tudom mennyi idő, míg bennem lesz ez a csöppség, de ezek az idők lesznek életem legértékesebb utolsó hónapjai… vagy hetei. 

- Mi a baj kicsim? – emelte fel a fejem Em, hogy a szemébe nézhessek. Észre sem vettem, hogy pár könnycsepp elszabadult.

- Semmi – szipogtam. Rá fogom a hormonokra!

- Akkor mért sírsz?

- Ilyenkor mindenki sír, tudod terhesség – mondtam miközben felültem és próbáltam elhessegetni a rossz gondolataimat, majd mosolyt erőltetni az arcomra.

- Nem veszem be – fordult felém.

- Pedig hidd el – győzködtem, mire csak megrázta a fejét, de abbahagyta a faggatózást.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Tökéletesen – mosolyogtam, majd egy olyan igazi csontropogtatót nyújtózkodtam.

- Akkor rendben, ajánlom is neki – simított végig a hasamon óvatosan. Ez megmosolyogtatott, ahogy vissza visszagondoltam a fürdőszobai jelenetünkre, ami valljuk be az én hibám.

 Mindenesetre jó érzéssel töltött el, hogy ennyire vigyáz ránk, bár nem vagyok porcelánbaba.

– Mi az? – kérdezte a vigyorgásom okát.

- Olyan furcsa, hogy egy ilyen… nagydarab… vámpír – ezen a megszólításon felkuncogott - úgy bánik velem, mint egy hajszálvékony, aranyat érő kristállyal. 

- Mert az is vagy. – mosolygott és megcsókolt, majd a következő pillanatban már itt sem volt.

Ezt gyűlölöm - morogtam magamban.

Kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdő felé. Most nem zuhanyoztam, mivel az már megtörtént, ezért felkaptam magamra egy sárga trikót és egy fekete nadrágot.

Viszont észrevettem valamit. Épp indultam volna le a többiekhez, mikor megálltam az egészalakos tükör előtt.

A hasam sosem volt az „hú, de lapos”, de most egy egészen jól észrevehető dudor volt rajta, ami alatt az én kis csöppségem lapult.

El sem hiszem, hogy nem vehettem észre. Ha a rosszullétekből nem is, de arra azért felfigyelhetem volna, hogy nőtt a hasam.  Vagy ilyen kis idő alatt… ekkorát nőtt a baba?

Carlisle azt mondta, úgy tűnik több vámpírgént örökölt, mint Dom. Ami azt jelenti, hogy gyorsabban fog növekedni. Márpedig Dominicot 5 kerek hónapig hordtam a szívem alatt. Abban viszont akkor teljesen biztos vagyok, hogy ő itt benn hamarabb látja meg a napvilágot.

Hirtelen eszembe jutott valami, amit még annak idején Carlisle mondott egy Caroline nevű félvérről.

„…az édesanyja 2 hét után megszülte.”

- Mi lett az édesanyjával?

- Meghalt.

Játszódott le a beszélgetés a fejemben. Meghalt…

- Nath, minden rendben? – hallottam meg Em hangját az ajtó másik oldaláról.

- Igen, persze – indultam el miután kiűztem a fejemből ezeket a dolgokat – Alice és Jasper visszaért már? – kérdeztem szorosan hozzábújva Emmetthez.

- Igen, épp most – mondta mosolyogva.

- Közöljük velük a jó hírt! – lelkesedtem fel. Eldöntöttem, hogy nem érdekel a jövő, most csakis a jelenre akarok koncentrálni.

Magam után húzva Emmettet indultam le a többiekhez. Jasper épp Dominical volt, míg Alice és Esme beszélgettek, Carlisle pedig hallgatta őket.

- Anyaaaa – sikított fiam és felém rohant. Annyira hiányzott már. Leguggoltam hozzá és szorosan megöleltem – Nekem is hiányoztál, de mindjárt megfulladok – nyöszörögte, mire halk kuncogásba kezdtem és puszikkal halmoztam el.

Fiammal a karomban ültem le a többiek közé. Szinte el is felejtettem mit akartunk nekik mondani, de Em egy már tűkön ült és ez feltűnt nekem, így neki kezdtem a nagy újságnak. Bár Em is nyugodtan elmondhatta volna.

- Szóval, szeretnék, vagyis szeretnénk valamit mondani nektek. Sajnos nem vagytok mindannyian itt, de majd amikor a gerlepár is hajlandó lesz hazajönni megtudják, szóval ez miatt nem izgatom magam. Carlisle már tudja, így gondolom Esme is – néztem az említettre, akinek fülig ért a szája és bólintott, megerősítésképp – így hozzátok fordulnék és persze hozzád is nagyfiú – néztem Domra aki közöttünk ült és érdeklődve figyelte az eseményeket – Tudjátok, hogy nem igazán vagyok a szavak embere, úgyhogy csak simán kinyögöm mit is akarok a tudatotokra adni: Én is Em babát várunk – nyögtem ki miután Em átölelt.

Mindenki arcán – aki eddig nem tudta – döbbenet látszódott, persze kivéve Dominicot aki rögtön hozzám bújt és ölelgetni kezdett. Majd pár pillanattal később a döbbenetet és a meglepettséget felváltotta Alice sikongatása és az ölelések hada, amiben szinte elvesztünk.

Akkor még nem tudtam mi vár rám pár nappal később...

Új történet!!!

Sziasztok!!

Kb egy héttel ezelőtt hajnalok hajnalán/szó szerint/épp azon voltam, hogy elaludjak. Az agyam kattogott. Mi legyen a folytatása a Hullócsillag-nak, Difficult Love-nak. Hogyan folytassam, hogy legyen tovább?

 Addig-addig törtem a fejem, hogy eljutottam a New Moon-ig. És elkezdtem csavargatni a szálakat.

Feltettem magamnak azokat a bizonyos Mi lett volna, ha... kérdéseket.

Így született meg ez a történet a fejemben. Annyit elárulhatok, hogy hónapok kérdése és az egyik fic / elég ha én tudom melyik ;) / nagy sajnálatomra véget ér. Így eldöntöttem, megnyitom ezt a blogot.

Eddig még csak egy kis rövid Bevezető van meg a történetből, amit holnapután /2011. dec.28./ fel is teszek. Ez még csak a leírása, tehát még semmi komoly esemény nem fog történni, csak nagyjából felvilágosít, hogyan is képzeld majd el.

Remélem felkeltette az érdeklődéseteket és olvasni fogtok :)

27. fejezet - Aggódás, Kétségek, Csoda, Szeretet

Halihó drágáim! Meghoztam a karácsonyi fejezetet. Próbáltam eseménydúsra írni és hosszabbra.Ami úgy gondolom sikerült is. Én ennyit tudok nektek adni karácsonyra! Remélem, örültök majd neki és tetszeni fog, és hogy még tudok egy fejezetet írni karácsony utánra is, búcsúzásképp az idei évre ;) : )

U.I.: Remélem azért bennetek is megvan az ajándékozási hangulat és megleptek néhány sorral. Ez lenne a legnagyobb ajándék tőletek! :)

Jó olvasást!

Puszi♥

Jess

*Emmett szemszöge*

- Nath ha ilyen sokáig tart, inkább segítek! – kiabáltam fel, mosolyogva az emeletre miközben emberi tempóban haladtam a lépcsőn. Vártam valamiféle kuncogást vagy ehhez hasonlót, de semmit. Még egy nyikkanás se. Ez egy kicsit gyanús volt. Ránéztem Alice-re, de csak megrázta a fejét.

Viszont amint felértem a lépcső tetejére, választ kaptam kétségeimre.

- Alice, Jasper! – kiabáltam le miközben odarohantam Nath-hez. – Hívjátok Carlisle-t! – kiabáltam rémültem. – Kicsim, ébredj fel! Nath, hallod ?! – szólongattam a karjaimban lévő törékeny tündért.

- Felhívtam! Siet, ahogy tud. – közölte velem Alice és ő is leült a földre mellém. – Mi a baja?

- Nem tudom, így találtam. – nyögtem neki tehetetlenül. Az istenért is csináljunk már valamit!

- Nyugi Em, Carlisle úton van!- szólt Jasper odalentről.

- Vigyük be a szobába. – sétált mellém Esme is. Bólintottam és eleget tettem a kérésének. Karjaimba kaptam és óvatosan bevittem a szobánkba. Ráfektettem az ágyra és leültem mellé. A keze forró volt, de most még jobban.

- Esme, hoznál valami hideg dolgot, vagy nem tudom, de iszonyatosan forró a bőre. – szóltam fogadott anyámnak, aki az ajtóban állt és aggódva nézte Nath-et.

- Persze. – mosolygott kedvesen.

Hozott egy jéggel teli tálat, amiben egy fehér törölköző volt. Ráhelyeztem a homlokára és a mellkasára. Bár nem vagyok orvos, sőt még csak a közelében sem járok annak, de azt minden épeszű ember –vámpír- tudja, hogy ez a forróság nem tesz jót a szervezetnek. 

A percek óráknak tűntek, míg Carlisle-ra vártunk, de aztán hallottuk, hogy valaki közeledik, így mertük remélni, hogy ő. Szerencsére nem kellett csalódnunk.

- Mi történt Emmett? –lépett be a szobába sietve.

- Nem tudom, elment zuhanyozni, de aztán egy idő múlva már kezdett gyanús lenni, hogy ilyen sokáig tart. Feljöttem, hogy megnézzem, mi van és így találtam rá. – vázoltam fel neki a történteket. Carlisle csak bólintott és vizsgálni kezdte Őt.

- Úristen. – szólalt meg hitetlenkedve.

- Mi az? – kérdeztem rémülten.

- 41 °C-os láza van. – nézett rám.

- És az..? – hagytam lógva a mondatot.

- A 42 °C már halálos is lehet. Nagy a folyadékveszteség, kiszáradhat. Kötök be neki infúziót és adok neki egy erős lázcsillapítót. És azt hiszem egy labor sem ártana. – magyarázta. – Régebben is volt már ekkora láza?

- Hát az utóbbi napokban. De nem volt ennyire súlyos. Azt mondta, hogy benyelt valami vírust. Mondtam neki, hogy vizsgáltassa meg magát, de azt mondta, hogy egy-két nap és elmúlik, viszont ha úgy érzi nem, akkor beszél veled. – válaszoltam.

- Hát ez biztos, hogy nem vírus, vagy ha igen akkor elég rosszindulatú. Veszek tőle vért. Addig kimennétek vagy… - hagyta lógva a mondatot.

- Én maradok- közöltem. A többiek kimentek én pedig bennmaradtam. Carlisle vett tőle vért.

- Mikor lesz eredmény?- kérdeztem és a kis vörös üvegcse felé intettem.

- Minél hamarabb, remélem. Beviszem a kórházba, ott egyszerűbb lesz. – mondta, bólintottam egyet, majd visszafordultam Nath felé. Elég ramaty állapotban volt. A bőre izzott, mégis a hideg rázta. Az ajkai elnyíltak és ki voltak száradva. Az infúzió ütemesen csöpögött.

 Én meg csak vártam és vártam, arra hogy felébredjen.  Ha most nem hagytam volna annyiban a dolgot és kikönyörgöm, hogy nézesse meg magát, akkor talán nem lenne ez. Nem történt volna meg, sőt lehet, hogy már meg is gyógyult volna. Bármi is legyen ez a.. „izé”.. nem szimpatikus.

A nap gyorsan eltelt. A Nap már felkelt. Odakint az eső cseppjei, felfrissítve a levegőt, potyogtak le a magas fenyők tűleveiről.  

- Emmett! – jött be Alice.

- Hm? – fordultam el az ablaktól és odasétáltam mellé.

- Nem akarsz eljönni velünk vadászni? – kérdezte kedvesen.

- Nem hiszem. – húztam el a szám.

- Nem tartana sokáig, és nem is mennénk messze. Rád férne már.

- Nem megyek Alice. Nem tudok elmozdulni mellőle.

- Megértelek.

- Dom?

- Jól van, bár nem érti, hogy mi van az anyukájával. Hiányol titeket. - mondta szomorúan én pedig egy nagyot sóhajtottam. – Nyugi, hamar rendbe jön. Szívós csajszi. – mosolygott, mire én is elmosolyodtam, majd egyedül hagyott. Ránéztem a fekvő lányra. Olyan mintha békésen aludna. És ha ezt bemesélem magamnak nem is annyira rossz, csak hogy tudom, hogy ez nem így van.

- Emmett. – hallottam meg a nevem a hátam mögül. Alig lehetett érteni, és olyan volt, mint egy sóhaj. Reménykedtem benne hogy magánál van,de csalódnom kellett, mert szerelmem még mindig mozdulatlanul feküdt a fehér ágyon.  Odasétáltam mellé és leültem az ágy szélére.

Lentről felhallatszott Dom édes kuncogás és olyan hosszasan tette ezt, hogy ez engem is megmosolyogtatott. Egy csókot nyomva kedvesem homlokára lassan elhagytam a szobát.

Egy kis mosolyt csaltam az arcomra, hogy Dominic-nak ne tűnjön fel semmi sem.

- Apaaaaaaaaa – sikította és elkezdett felém futni, majd szorosan hozzám bújt. Esme csak mosolyogva nézett minket. Még mindig fura ez a megszólítás de kifejezetten tetszik.

- Hogy van? – kérdezte anyám.

- Ugyanúgy, nem változik semmi. - húztam el a szám.

- Ki nem változik? – nézett rám érdeklődve Dom, de meg sem várva a válaszom tette fel a következő kérdést. – És mikor láthatom anyut?

- Nem tudom kicsim, de ígérem, hogy nem kell sokáig várnod. Rendben?

- Hát már nagyon hiányzik.

- Tudom. Ettetek már? –váltottam témát.

- Igen, nem rég. – válaszolt. – Mikor megyünk el mi is vadászni?

- Szeretnél?

- Igen.

- Mért nem kérted meg Jasper-t hogy vigyen el?

- Én veled akarok menni.

- Majd megoldjuk, de most menj játszani.

- Igenis. – mondta vigyorogva és elindult a Tv-hez amiben épp valamilyen mese ment.

- Tud már valamit Carlisle? – kérdeztem Esme-t.

- Még nem hívott. De már ideje lenne. Korán reggel elment. – mosolygott. – Ne aggódj, minden rendben lesz. – ölelt meg én pedig mint egy kisfiú bújtam bele az ölelésébe. – Meggyógyul. – suttogta.

- És ha nem? – vetettem ellen.

- Akkor is van egy lehetőség. – mondta halkan.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Nem. – ismételtem egy kicsivel hangosabban. – Nem 

tehetem, nincs még kész rá.

- Beszéltetek már róla?

- Nem, konkrétan nem. – válaszoltam, mikor meghallottam a telefon csörgését. Esme vette fel én pedig türelmetlenül vártam.

- Igen? – szólt bele Esme.

- Megvannak az eredmények. – hallottam meg Carlisle hangját.

- És? Bíztatóak?

- Hát, nem tudom, hogy is mondjam. – hezitált. – Inkább hazamegyek. – mondta egy kis idő után.

- Mikor?

- Már úton vagyok.

- Rendben, vigyázz magadra. – köszönt el.

- Ez nem valami jó. – mondtam csüggedten és lerogytam a kanapéra, arcom pedig a kezembe temettem. Érzetem, hogy Esme átölel.

Nem tudom mennyi idő telt el, de végre Carlisle megérkezett.

- Hol vannak a többiek? – kérdezte körülnézve.

- Vadászni vannak. – válaszolta Esme miközben átkarolta férjét.

- Nathalie hogy van?

- Emmett egész nap mellette volt. Semmi változás.

- A láza legalább…

- Igen csökkent. – vágtam a szavába. – Mi az eredmény? – tértem rá a lényegre.

- Szeretném, ha Nath is ébren lenne mikor közlöm.

- Mi?

- Igen, az altató hatása nemsokára elmúlik.

- Rendben. – ez azért ez kicsit boldogsággal töltött el, hisz nemsokára felébred és meg tudom mi a nyavalya van vele.

Esme lenn maradt Dominic-al mi pedig felmentünk az emeletre. És vártunk.

Már egy ideje fenn voltunk mikor halk nyöszörgést hallottunk. Nath pillái megremegtek és fokozatosan nyitotta ki szemeit.

- Kicsim, hallasz? – simítottam végig az arcán. Amint megpillantott mosolyogni kezdett és bólintott egyet.

- Mi történt? – kérdezte rekedten.

- Elájultál.

- Uhh.. – szorította össze a szemeit. – Emlékszem. De miért? Felment a vérnyomásom vagy mi? – kérdezte és ez engem is érdekelt ezért Carlisle felé fordultam.

- Nem. Magas láz okozhatta. – válaszolt.

- Áhh igen. Én akartam szólni, hogy elkaptam valami vírust, csak hát, ezek szerint hamarabb kellett volna. – magyarázkodott.

- Nath, ez nem valami vírus.

- Carlisle, ne csináld már! Nem vagyok fogorvos. – mondtam türelmetlenül, szerelmem pedig felkuncogott.

- Szóval vettem tőled vért és elvégeztem egy teljes vizsgálatot. Ami már előbb kiderült, hogy egy kicsit valóban meg vagy fázva, de nincs semmiféle vírus és semmilyen betegség. – Nath megkönnyebbülve sóhajtott, de még mindig marad a megválaszolatlan kérdés. - Volt mostanában hányingered?

- Hát igen, de nem csak hányingerem volt. – húzta el a száját és az inger szócskát megnyomta.

- Értem. Csak biztosra akarok menni. – nézett rám, mert már tűkön ültem.

- Mikor volt a legutóbbi menstruációd?

- Öhmm… hát az az igazság, hogy nem tartom számon, de már meg kellett volna jönnie. – mondta elgondolkozva és a következő pillanatban pedig a lélegzete megakadt és kikerekedett szemekkel meredt Carlisle-ra, aki felém fordult, majd lassan beszélni kezdett.

- Úgy tűnik Nath babát vár. – mondta Carlisle komolyan én pedig megkövültem. Babát vár… Babát vár… Ezek a szavak vízhangoztak a fejemben. Mit is akar ez jelenteni? Szerelmem arcán levakarhatatlan lett a vigyor és repesett az örömtől. Bennem pedig képek ezrei jelentek meg. Nath nem volt ilyen rosszul, mikor Dominicot várta. Sőt csak úgy ragyogott. De ez a valami erősebb és már kárt okozott Nath szervezetében. Kezdve a lázzal.

- Em? Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan, de még mindig mosolyogva.

- Örülnöm kéne? Hisz nézd meg milyen állapotban vagy. – pattantam fel idegesen.

- Van itt még valami. – szólalt meg Carlisle. – A láz okozója a baba. Ezt csak egy elmélet. 

Tehát, valószínűleg a baba nem olyan, mint Dom. Sokkal több vámpírgént örökölt. Hamarabb fog megszületni, feltehetőleg. És mint Alicenek, Edwardnak, Bellának és a fiadnak neki is van különleges képessége.

- Hogy fel tudja forrósítani a dolgokat? – kérdezett rá szerelmem elképedve.

- Vagy valami olyasmi, igen. – válaszolt, Nath pedig vigyorogva megsimította a hasát.

- Nem lehetne ezeket a bigyuszt leszedni rólam? – bökött az infúzió felé.

- De, máris. – lépett oda mellé Carlisle és óvatosan lekötötte róla az infúziót.

- Így már sokkal jobb. – pattant fel az ágyról és hatalmasat nyújtózkodott.

- Én akkor most megyek is. – hagyta el a szobát apám mosolyogva, ránk pedig csend telepedett.

 Senki nem szólt egy szót sem. Nath boldog volt, és gondolom azon gondolkozott, hogy nekem mi bajom. Mindig szerettem volna gyerekeket, de erről én lemondtam mikor vámpír lettem. És most mégis az a helyzet alakult ki, hogy apa leszek. Na, nem mintha Dominicot nem tartanám a fiamnak, csak hát ez azért mégis más. Én nem tudom, mi van a pici fejében, de látom mit művel Nathel. Nem olyan szörnyű a helyzet, az igaz. Hisz most is majd kicsattan a boldogságtól és meg nem mondanám, hogy nemrég halál és élet között lebegett a láz miatt. Amit a baba okozott.  Mégis aggódom miatta, ami érthető hisz az életemet jeleneti.

- Em mi a baj? – bújt hozzám.

- Te tényleg ezt akarod? – böktem felé.

- Nem szeretnéd a babát? – kérdezte megrémülve én pedig nem válaszoltam. – Értem. – mondta remegő hanggal.

- Nath. – kaptam utána mikor már az ajtó felé indult.

- Miért? Csak annyit mondj. – kért.

- Te nem tudod milyen volt azt látni, hogy bármelyik pillanatban meghalhatsz. Ha még magasabb lett volna a lázad én….. - hagytam abba.

- Viszont átéltem. – mondta dühösen. – És ne hogy azt hidd, hogy kellemes élmény volt. Tudom, hogy nem akar engem bántani, és nem direkt csinálja nekem ezeket a hőhullámokat. Ő még pici és nem tudja mit is csinál valójában, nem tudja kezelni. De okos baba és talán megértené, ha beszélnék hozzá. Nem tudom hatásos e, de egy próbát megér. Ő egy kis rész belőlem és egy… nagyobb belőled. – mosolyodott el egy pillanatra, de aztán folytatta. – Én szeretlek Emmett,de ha Őt, itt benn. – tette a kezét a hasára- nem tudod elfogadni, akkor sajnálom. – halkult el a hangja és egy könnycsepp gurult végig az arcán, majd csalódottan indult el a fürdő felé.

Hallottam, ahogy a zuhanyrózsa önti magából a vizet és kellemes vanília illat lepte be a szobát.

Nem tudom mi ütött belém. Hogy lehetek ennyire idióta?! Mindig is szerettem volna gyereket, világéletemben. Ha titkon is, de vágytam rá. Most meg? Megrémülök. Nemsokára születni fog egy kis csoda én pedig megrémülök. De jogosan féltem Nathet. Nem szeretném, hogy bármi baja essen. Gyűlölném magam miatta.

Nath megad nekem mindent még az életét kockáztatva is én meg gyáva módon elmenekülök. Szeretem, és nem akarom elveszíteni. De a … babát sem.

Gondolkodás nélkül léptem be a fürdőbe. Az egészet ellepte a meleg gőz. Nem érdekelt semmi, csak az hogy Nath elfelejtse az előbbieket és megbocsájtson amiért ilyen hülye voltam. Ruhástól léptem be a forró vízsugár alá és átöleltem Nathet, aki egy kicsit meg is ijedt. Felém fordult és szomorúan rám nézett. A víz miatt sűrűn pislogott és az én ruhám is csurom víz volt, de nem érdekelt.

Mosolyogva csókoltam meg. Először meglepődött, de visszacsókolt.

- Szeretlek. – suttogtam. – És ezt a porontyot is. – tettem a kezem a hasára. Boldogan felnevetett, majd a beletúrva a hajamba magához húzott és a rajtam lévő ruhák egy pillanat alatt eltűntek…

26. fejezet - Még sem valami vírus...

Alice csak úgy ragyogott a sorok közt. Egyik sorból a másikba pattogott, és nem kellett 1 perc sem és már egy tucat ruha volt a kezében. De azért én sem unatkoztam. Amellett hogy ámulva néztem Alice lelkességét a cipőmániám előbújt belőlem és alig lehetett elszakítani engem a magassarkúk mellől.

- Ígérem, felpróbálhatod majd az összeeset, de ezt próbáld fel az én kedvemért. –nézett rám nagy kutyakölyök szemekkel és felém nyújtotta a ruhát. 

- Alice, már vagy százat felpróbáltattál velem. Nem hiszem, hogy ez az egy feltétlenül szükséges azok mellé. – mutattam egy halom ruhadarabra, ami már csak arra várt, hogy egy tasakba kerüljön.

- De, ez nélkülözhetetlen. Esküszöm, hogy az utolsó. – kért ártatlanul mosolyogva. Most törjem össze a szívét?

- Add ide. – kaptam ki a kezéből és mormogva elindultam az öltöző felé. persze ő szélesen vigyorogva, és ugrándozva követett.

Elhúztam magam után a függönyt és néztem a ruhát. Mi lenne, ha fel sem próbálnám? Méretileg jó, úgy látom és elég szép is. Nincs kedvem levetkőzni majd felöltözni újra, ezt ma már vagy harmincszor megtettem. Nem fogom felvenni!

- Eszedbe ne jusson, fel kell próbálnod. – hallottam meg Alice csilingelő hangját. A francba! Kellett nekem eldönteni. Nagyon sóhajtva dobáltam le ruháim magamról, majd óvatosan, mivel elég vékony volt az anyaga a ruhának felhúztam magamra. Igazán szép volt, sőt. Nagyon tetszett. A combom közepéig ért a vajszínű ruha. A mellem alatti részt egy vastag fekete öv díszítette. Nagyon tetszett, bár ezt nem nagyon tudnám hova felvenni és mivel közeleg a tél, elég hideg is lenne utcai viseletként.

- Kész vagy? – kérdezte Alice odakintről.

- Aha. – húztam el a függönyt és megpördültem előtte.

- Na látod, mondtam, hogy fel kell próbálnod. Ez a legjobb! – mondta szélesen mosolyogva.

- Alice, az összesre ezt mondtad.

- Mert az összes jó volt. – rántotta meg a vállát és már itt sem volt.

Miután ezt a ruhát is odaadtam Alicenek úgy éreztem ideje lenne indulnunk.  Eléggé kifáradtam ebbe a vásárlósdiba. Nagyjából fél óra győzködés után feladta az ellenállást és elindultunk végre hazafelé. Már nagyon vártam ezt a pillanatot. Szeretek Alice-el lenni, de vásárolni… Az már bonyolultabb.

Dominicnak is vettünk pár dolgot. Örültem, hogy nem ő sorolta fel, hogy miket kér, mert akkor még el sem indultunk volna otthonról.

Viszont nem volt egész nap lázam. Ennek nagyon örültem, úgy tűnik tényleg csak egy vírus volt és már kezdek belőle kilábalni. Remélem ez a „lázmentesség” így is marad.

 Amint hazaértünk a fiúk szó nélkül bevitték a cuccokat. Mi a fene?

- Mi ez a nagy kedvesség? – kérdeztem Emmetthez bújva, aki elég zavartan érezte magát. Tuti, történt valami.

- Hát öhmm.. semmi igazából. – felelte mosolyogva.

- Aha, tudod kit versz át. Halljam!

- Miről beszélsz cica? Ne legyél már paranoiás. – nevetett zavartan.

- Gyanús vagy nekem Emmett Cullen. – néztem rá és elindultam be a házba.

Amint beértem meghallottam Alice hangos sikítását. Azonnal felrohantam, de a fiúk csak egymás közt jártatták a szemüket.

- Alice mi a baj? – nyitottam be hozzá, de ő dühös arcot vágva kirohant a szobából egy ruhával a kezében.

- Ki volt? – kérdezte mérgesen. A tekintete szikrázott a dühtől. Még mindig nem értettem mi a baj. A fiúk kikerekedett szemmel nézték Alicet, majd egyszerre emelték fel a kezüket és egymásra mutogattam. Em Jasperre, Jasper Emre mutatott.

- Szóval? – kérdezte Alice  a két fiútól. Kezét a csípőjére helyezte és dobolni kezdett a lábával idegesen, míg egy vörös szatén anyagból készült ruhát a pici kezében szorongatott.

A fiúk megilletődve tűrték barátnőm veséig látó tekintetét. Ilyenkor mért nem használ az ereje. Hisz már a múltba is láthat.

- Mért nem működik az erőd? – kérdeztem lesétálva mellé.

-  Nem tudom, de mostanában nincsenek látomásaim. – közölte egy pillanatra felém fordulva majd ismét a fiúkhoz. Láttam rajtuk, hogy egyre nehezebben viselik Alice pillantását és a lelkiismeret kezd eluralkodni rajtuk. Én vigyorogva néztem vívódásukat mígnem Em sírós hangon megszólalt.

- Esküszöm, hogy az ő ötlete volt. Nem önszántamból csináltam. Kényszerített rá, hogy vágjam szét. Ő találta ki az egész fogadásos dolgot. – mutatott Jasperre szerelmem, mint egy kisgyerek.

- Még hogy én, te kezdted az egészet. Dom is benne volt. – szállt szembe vele Jasper.

Én nem bírtam tovább, hangos kacagásba kezdtem. Olyanok mint két ártatlan iskolás gyerek, akit rajtakaptak valamin.

- Végül is a gyerekek őszinték. Na, kicsim elárulod nekem melyik gazfickó csinálta? – kérdezte Alice leguggolva a fiam mellé.

- Hát mindketten benne voltak, de Apa vágta szét a ruhát. – mondta édesen mosolyogva.

- Köszönöm kincsem. – nyomott egy puszit Dom homlokára. – Ezt még megbánjátok mindketten. – nézett a fiúkra gonoszul mosolyogva.

Kellemes fogadtatás volt az biztos. Bár barátnőmnek le kellett mondani egy általa imádott ruháról, de én jót szórakoztam a fiúkon.

- Kicsim, menj fel a szobánkba. Hoztunk neked valamit. – ültem le fiam mellé és egy puszit nyomtam a feje búbjára. Aki szélesen mosolyogva futni kezdett  az emelet felé. – Ez nem volt szép tőletek. róttam meg Emmettet aki átkarolva engem ült le mellém.

- Tudom. – mosolygott szélesen vigyorogva.

- Meg sem bántad? – kérdeztem vissza.

- Egy picit igen, de jó muri volt. – kuncogott halkan, hogy Alice meg se hallja.

- Hát lehet, hogy neked az volt, de mit kapok én?! – tette fel a költői kérdést Jasper. – Te lehet, megúszod egy könnyű kis tréfával, de én… - hagyta lógva a mondatot.

- Jaj, a legszörnyűbb az lenne, ha nem nyúlhatnál hozzá xy ideig, mondjuk párnapig. Azt meg csak kibírod. – rántotta meg a vállát Em.

- Ki beszél?! – nevettem.

- De most nem rólunk van szó.

- Na, majd meglátjuk. – dőlt hátra Jasper a kanapén.

A nap további része elég eseménytelenül telt. Dom az ajándékaival volt elfoglalva, míg Alice ugyanúgy viselkedett. Bájosan, kedvesen és semmi harag nem volt benne. De tudtam, hogy csak a megfelelő pillanatra vár. Mikor nem is számítanak rá. Ez az én Alicem!

- Nath, megint rosszul vagy? – kérdezte Alice aggódva.

- Miért? – kérdeztem.

- Nem tudom,de nagyon kipirultál és a homlokod tele van izzadságcseppekkel.

- Hát elég meleg van idebent, de nem szörnyű. Igazából már megszoktam. – mondtam. Tényleg észre sem vettem, hogy megint felment a lázam. Most, hogy így megemlítette, már kezdem érezni, de eddig nem. Kellett nekem elszólnom magam délután. 

- Unatkozom. – szontyolodott el Alice körülbelül fél óra múlva.

- Nézz Tv-t. – ajánlotta Em.

- Az unalmas. Kő-papaír-olló? – csillantak fel a szemei.

- Már megint? – kérdezte szerelmem.

- Akkor barkóba?

- Ennyi erővel már mond meg ki fog nyerni. – húzta el a száját az én mackóm.

- Hát ééén. – kacagott csilingelve. – Hát nem nagyszerű? – mosolygott édesen.

- Csodás. – morgott Em.

- Mikor jönnek majd vissza Edwardék? – kérdeztem.

- Hát kb 2 hét múlva érkeznek. – szólt közbe Jasper.

- De jó nekik. – mosolyogtam vágyakozva. Én is szívesen süttetném a hasam bárhol. Legszívesebben valami meleg, napsütötte tengerparton.

- Majd te is sorra kerülsz. – vigyorgott Alice.

- Már alig várom. – kacsintottam rá.

Ez után szóltam Dominicnak, hogy ideje lenne vacsizni. Csillogó szemekkel vetette magát rá az egyik szendvicsre, amit készítettem.  Én is ettem pár falatot. Nem nagyon ment le a torkomon, nem kívántam semmit, pedig éhes voltam.

Mialatt én mosogattam Alice elvitte Dom-ot a szobájába, amit nem rég alakítottak ki neki. Valószínűleg az a lakás, el lesz adva, amit én vettem. Dom is jobban szeret itt lenni, meg hát biztonságosabb is.

Már javában éjszaka volt, mikor Esme betoppant. Mosolyogva üdvözöltem, de csak egy percre bújtam ki Em karjai közül, mert hiába vettem be már két gyógyszert, nem segített, nem vitte le a lázam. Bár így sem volt tökéletes. Alig éreztem Emmettet. Valójában, szerinte én melegítettem fel őt.

A víz rohamosan fogyott. Nem győztem szaladgálni a konyhába majd vissza. Végül arra a döntésre jutottam, hogy veszek egy hideg zuhanyt.

- Elmegyek zuhanyozni, mert ez így már nagyon nem tetszik nekem. – közöltem Emmettel.

- Kincsem, ne hívjam fel Carlisle-t? – kérdezte Esme aggódva.

- Nem kell Esme, köszönöm. – mosolyogtam rá, majd elindultam. Aranyos, hogy aggódik, de szerintem nem annyira súlyos ez a nyavalya.

Felfelé a lépcsőn éreztem, hogy kezd fájni a fejem, de piszkosul. Mikor felértem, éreztem, hogy ez nem fog menni egyedül. A folyosó úgy pörgött mintha valami hullámvasúton lettem volna. A falnak nekitámaszkodva álltam meg, és gondoltam, ha pihenek egy kicsit vagy valami, elmúlik. Csak hogy tévedtem.

A következő percben, kezdett minden homályosulni. A lábaim megremegtek és összeestem a hideg parkettán. Zihálva vettem a levegőt, ami elég nehezen áramlott a tüdőmbe. Aztán már csak annyit éreztem, hogy a szemeim lecsukódnak, mintha ólom lenne rájuk helyezve én pedig beleestem valami számomra egészen megnyugtató sötét zugba…

Tiszti versenye

Sziasztok:)

Hát vége lett Tiszti egyik versenyének, amin én is részt vettem és tovább jutottam, majd mint látható harmadik helyezést értem el egy novellával.
Ezért nagyon-nagyon hálás vagyok neki. Ez volt a második novellám amit valaha is írtam.
Az elsőt azt már olvashattátok, és most ezt is elolvashatjátok, ha írtok nekem egy mailt :) (Az email cam: k.jessi96@gmail.com)

Még egyszer köszönöm Tisztinek:)
Puszi♥

25.fejezet + design télre :)

Sziasztok drágáim!

Itt lenne a fejezet és egy kis meglepetés! Hát igen, észrevehettétek, hogy új lett a blog dizije. Igazából nem ilyenre szerettem volna, de úgy gondolom ez is megteszi :) 

A lényeg, hogy kész a fejezet és ehhez jó olvasást kívánok ;) 

By: Jess

U.I.: A zene, hát az azért került be, mert egyik kedvenc a sok zene közül ami a BD-ben hallható, és mert erre írtam a fejezetet, vagyis csak a sima, esküvői zenére, de csak ezt találtam , így gondoltam hozzáteszem a fejezethez :$ :) ♥

Arra ébredtem, hogy a gyomron éles görcsbe rándul. A következő pillanatban már a fürdőbe voltam és a mai betermelt kaját, ami Esme főzőtudományának köszönhetően csodás volt, mind a Wc-ben landol, nem gusztusos állapotban. Remegő kezekkel nyomtam a gombot és leültem a hideg,fehér csempére. A homlokomat a falnak támasztottam. Jól esett ez a kis hideg.

- Kicsim jól vagy? – érintett meg két kar.

- Aha. – nyögtem elfulló hangon. Eléggé szédültem és a fejem lüktetett.

- Mi a baj?             

                   

- Nem tudom, szerintem benyeltem valami vírust. – nem elég hogy tüdőgyulladásom van még ezt a nyavalyát is el kellett kapnom.

- Hozzak valamit? – kérdezte aggódva.

- Nem kell, jobban leszek, mindjárt. – tápászkodtam fel a földről és elsétáltam a mosdóig. Kiöblítettem a szám, hogy eltűnjön a kesernyés íz, majd locsoltam egy kis hűsítő vizet magamra. Iszonyat melegem volt, pedig csak egy póló és egy short volt rajtam.

Időközben Em eltűnt, majd mikor én már az ágyamba feküdtem, meg is jelent.

- Ezt vedd be! Carlisle azt mondta jobb lesz egy kicsivel. – adta a kezembe a kis fehér gyógyszert és egy pohár vizet. A vízért még hálás is voltam, de a gyógyszer… Na de mindegy fintorogva lenyeltem és már csak a hatására vártam..

- Köszönöm. – adtam egy csókot a szájára, amit egy mosollyal jutalmazott.

Nem takaróztam be mert így is majd meg sültem.

- Ezt levennéd? – kérdeztem Em-től és rámutattam a fekete pólóra, amit viselt.

- Cica, szerintem most nem lenne alkalmas. Itt van Dom is meg te sem érzed magad túl jól. – suttogott.

- Jaj, ne gondolj már folyton arra. – böktem oldalba vigyorogva. Levette a pólóját és az ágy végébe dobta én pedig rámásztam és fejemet ráhajtva a mellkasára próbáltam meg elaludni.

- Nem mondod, hogy ennyire meleged van? – kérdezte meglepődve. Karjai körém voltak kulcsolva én pedig kezdtem egy kicsit lehűlni. Így már sokkal jobb volt.

- El sem hinnéd mennyire. – nevettem. A gyógyszer már elérte célját és csökkentette a hányingert, amit éreztem. Amint jobban éreztem magam, rögtön álomba szenderültem és hiába volt jéghideg és kőkemény a párnám szinte jobbat aludtam, mint mikor csak simán mellette alszom.

- Alice ne csináld már. – suttogott Em.

- De naaa. – hallottam meg barátnőm hangját.

- Nem várhatna? Tudod, hogy rosszul érezte magát az éjjel.

- Jól van na. – szomorodott el.

- Nyugi van. Ébren vagyok. – nyöszörögtem még mindig csukott szemekkel. – Mi nem várhat? – lestem ki pilláim alól és egy hatalmasat ásítva másztam le Em-ről.

- Hát igazából nem is annyira fontos. – fordított hátat Alice és már hagyta is volna el a szobát.

- Hééé. Mondhatod, már fenn vagyok. – ültem fel.

- Hát igazból, az esküvőről lenne szó. – nyögte ki majd szélesen elvigyorodott. Szinte éreztem. Nyöszörögve dőltem vissza a hófehér párnák közé majd a fejemre takarót húztam. Em és Alice csak kuncogott, míg azt kívántam bárcsak ne keltem volna fel. Nem mintha nem várnám, csak hát ez a folytonos pörgés Alice részéről…

- Rendben ki vele! – dugtam ki a fejem.

- A ruha. – felelte.

- Mi van vele? – kérdeztem.

- Hát az a helyzet, hogy amit én kinéztem neked, tudod az a nagy, habos-babos. Eladták és hát…

- Alice létezik másik mennyasszonyi ruha azon kívül és amúgy is, az nagyon csicsás volt..

- Még hogy csicsás? Az maga volt a tökély. –sipította.

- Na jó szerintem ebből én kimaradok. – indult el Em vigyorogva Dom felé, aki eddig csendben figyelte az eseményeket. – Gyere öcsi, ez nem ránk tartozik. – kapta fel és már itt sem voltak.

- Alice, ne vidd ennyire túlzásba. Ne túlozd el. – kértem. - Amúgy is, nekem farmer és póló is megfelel.

- Nem fogom, ígérem, hogy tökéletes esküvőt csinálok neked, de az a ruha.. Ja, persze farmer és póló, még csak eszedbe se jusson. 

-  Keresünk egy annál szebbet egy egész napos shoppingolással megspékelve. – ajánlottam.

Tudtam, hogy a vesztembe rohanok, de majd valahogy átvészelem. Talán a cipők közt megbújhatok.

- Imádlak. – ugrott a nyakamba. – Jesszus, te forró vagy.

- Tudom, szerintem mért volt Em félmeztelenül? – húztam el a szám.

- Hááát… - vigyorgott.

- Alice! – szóltam rá.

- Jól van na, de ez akkor sem normális. – vette komolyra a dolgot.

- Igazából csak egy fránya vírus. Tudod lázzal, meg hányingerrel. – világosítottam fel és felpattantam a helyemről. Talán kicsit gyorsan is mert a következő pillanatban vissza is huppantam rá. – És szédüléssel.

- Nem hiszem, hogy csak egy sima vírus lenne Nath.

- Nyugi már, egy hét, és volt betegség nincs betegség. – mosolyogtam, bár belül tényleg éreztem, hogy nem lesz elég az az egy hét. Most már lassabban indultam el a szekrényig. Kiválasztottam a mai napra egy farmert, persze rövidet és egy pánt nélküli sötétbarna felsőt.

Egy gyors fogmosás után felkaptam magamra a ruhát, majd felkötöttem a hajam és indultam is a többiekhez.

- Jó reggelt! – köszöntem mikor leértem a nappaliba. Bella és Ed a kanapén ült és fiamat szórakoztatták. Jasper és Em pedig a Tv előtt gubbasztottak.

- Szia Nath! – köszönt Bella mosolyogva.

- Esme és Carlisle?

- Esme az árvaházban van és vásárolni ment. Carlisle pedig kórházban.

- Értem. – bólintottam. Alice csatlakozott a fiúkhoz, de mindig elszúrta a poént és elmondta mi fog történni. Mindig ezt csinálja velük, de csak azért mert utálja ha Jasper nem vele foglalkozik hanem a Tv-t részesíti előnyben. – Kicsim éhes vagy? – fordultam fiam felé.

- Nem, én már ettem.  – pillantott fel rám.

- Oké. – indultam el mosolyogva a konyha felé.

Nem tudtam mit egyek, egyáltalán egyek e. Mindenesetre összedobtam egy sonkás szendvicset és majszolni kezdtem.  

Viszont egynél nem álltam meg. Csináltam még egyet, majd még egyet mikor már eldöntöttem, hogy ennyi elég lesz reggelire.

Miután elmosogattam visszabattyogtam a többiekhez, de Edward és Bella már nem volt ott.

Lehuppantam a többiek mellé, akik kénytelenek voltak Spongebobot nézni, mivel fiam megkövetelte.

A nap elég gyorsan telt és nagy részben nem csináltunk semmit. Én is jobban éreztem magam, viszont még mindig melegem volt. Bár már nem annyira, mint éjjel, de azért nem mondom, hogy fázok.

- Beszélned kéne Carlisle-al. – ajánlotta Em mikor már felértünk a szobánkba. Dom ma nem alszik itt, mivel nem volt hajlandó. Most Jasper vette át ismét a megtisztelő címet, hogy Dom imádja és vele akart lenni az éjjel. Persze neki ez ellen semmi kifogás nem volt.

- Nincs semmi bajom, tényleg. – ültem le az ágyra és a hajam kezdtem el bontogatni.

- Ez akkor sem normális. – makacskodott.

- Emmett! Kérlek, tudom, hogy jól vagyok. Voltam már ilyen beteg. – csak akkor nem volt állandóan lázam.

- Nekem akkor sem tetszik.

- Hidd el én sem érzem magam jól. – álltam fel és átkaroltam a nyakát.

- Túlreagálom igaz? – kérdezte fintorogva.

- Hát egy kicsit. – mosolyogtam. – De elnézem. – biztosítottam, majd szenvedélyes csókban forrtunk össze. Elkezdtünk araszolni az ágy felé. Azt hittem messzebb van az ágy, de nem, így egy nagyot sikkantva estem bele magam után rántva Emmettet. Kuncogni kezdtem, majd ismét magamhoz húztam és ott folytattuk ahol abbahagytuk az imént. Ha lehet most még jobban forrt a testem és ez már tényleg nem volt normális. Talán tényleg beszélnem kellene Carlisle-al.  De most nem akartam ezzel foglalkozni. Most mindent ki akartam zárni a fejemből és csak Em-re koncentrálni, ami nem volt nehéz ilyen helyzetben.

 __________________________________

                       

Este jól aludtam, nem volt semmi hányinger vagy más zavaró tényező. Sőt reggel örömmel vettem észre, hogy már nincs olyan melegem. Talán ez annak köszönhető, hogy csak egy paplant volt felettem, na meg Em teste is hűt. Szerencsére.

- Szia. – suttogtam mikor megláttam Em mosolygós arcát.

- Szia, jól aludtál? – kérdezte.

- Aha, sokkal jobban. Szerintem már a lázam is lement. – közöltem vele.

- Na látod, csak tudok én valamit. – felelte büszkén.

- Jaj, ez csak véletlen egybeesés. – vetettem ellen.

- Nem, nem. Ez az én művem. – vigyorgott majd egy csókot nyomott a számra. Nem akartam már szócsatát vívni, hisz így is úgy is nekem lenne igazam. Na jó, nem leszek ennyire elfogult.

- Na jó én most megyek és elkészülök, mert Alice és én ma shoppingolni megyünk. – lelkesedtem, persze megjátszva magam.

- Persze már. Engem mindig kihagytok a jóból. – nyafogott miközben felült az ágyon. Én közben elindultam a fürdőbe.

- Ha akarsz, jöhetsz. – ajánlottam.

- Hát most már csak azért sem megyek. – felelte durcásan én pedig nekikezdtem a fogmosásnak.

Miután végeztem elkezdtem kutakodni a ruháim között.  Úgy gondoltam ma egy kicsit adok a külsőmre, így hosszas keresgélés után, megtaláltam a megfelelőt.

- Jesszus, ezt 10 perc alatt? – jött ki Em a fürdőből napra készen. Hát igen, az mellett, hogy megtaláltam a tökéletes összeállítást mára, azt nem említettem, hogy mindent szétdobáltam.

-  Rendet teszek, mellesleg pedig igen 10 perc alatt, de legalább megtaláltam a legjobbat. – magyaráztam vigyorogva.

- Túl sokat vagy Alice-el. – húzta fel az egyik szemöldökét.

- Hát, ha már más nem foglalkozik velem. – morgolódva, de persze a végén már mosolyognom kellett. Nem megy nekem ez a színjátszósdi.

- Még hogy más nem… - nézett rám kikerekedett szemekkel. – Ezt meg sem hallottam.

- Hát akkor ott már bajok vannak. – kuncogtam majd választ nem várva becsuktam az orra előtt a fürdő ajtaját.

Miután felöltöztem megbizonyosodtam arról, hogy akár stylist is lehetnék. Na jó azért ehhez nem kellett nagy ördöngösség. Egy világoskék koptatott csőszárú nacit és egy bő,vajszínű blúzt megspékeltem egy barna övvel és egy virágos sállal. Bár ezt egy kicsit túlzásnak találtam, mert mi van, ha megint rám jön a forróság, de mivel kinn már ősz van, ezért úgy gondoltam, hogy ebből a szempontból egyáltalán nem az.

 A hajammal viszont nem tudtam mit kezdeni.

Aztán végül, miután már vagy száz fajta viseletet kipróbáltam, úgy döntöttem, hogy ezen nem fog múlni, így az egyik oldalamon befontam és a mellkasomon hagytam pihenni.

Nagyon elégedett voltam a végeredménnyel. És valahogy tényleg volt kedvem kimozdulni. Egyrészt már nagyon rég nem voltam emberek közt, mármint voltam emberek közt, de az is vagy vámpír volt, vagy vérfarkas szóval itt az ideje ezen változtatni.

Mikor visszamentem a szobámba találtam egy barna válltáskát. Beledobáltam a cuccaimat, ami egy telefonból, pénztárcából, na meg persze az elmaradhatatlan sminkcuccokból állt és persze az irataim.

Igazából nem nagyon ismertem magamra. Elvégre tegnap elég ramaty állapotban voltam, sőt azt nem is kifejezés most meg… Talán tényleg igaza van Emmettnek. Erre a gondolatra széles vigyor terült szét az arcomon, majd így sétáltam le a többiekhez.

Amin odaértem Em mellé ő elismerősen füttyentett egyet majd beleharapott a nyakamba. 

Ez elég ironikus. 

- Na de fiatalok. - hallottam meg Jasper hangját. 

- Csini. – kacsintott Alice mosolyogva. – Mehetünk? – kérdezte izgatottan.

- Felőlem. – válaszoltam, majd egy gyors csókot nyomtam Em szájára, búcsúzásképpen fiamtól pedig egy homlok puszival köszöntem el.

- Nekem is hoztok valamit? – kérdezte Dom vigyorogva.

- Mit szeretnél? – kérdeztem.

- Hááát… - kezdett el töprengeni, ebből nem fog jó kisülni.

- Meglepetés lesz oké? – ajánlottam fel neki, majd amint ő bólintott már indultunk is.

- Aztán nem bepasizni. – szólt Em utánunk.

- Soha. – kacsintottam mosolyogva, majd kiléptünk az ajtón miután Alice is elköszönt Jasper-től.

- Bella és Edward merre van? – kérdeztem Alice-től már az autóban ülve. Mivel nem láttam őket, vagy csak figyelmetlen vagyok.

- Tudod, ma van a szülinapja Bellának és hát „szülinapi bulit” tartanak. – nézett rám jelentőségteljesen.

- Ohh. – nevettem. – Értem.

- Na, hova menjünk? – kérdezte csillogó szemekkel.

 - Rád bízom. – engedtem.

- Hát, te tudod.

- Félnem kellene vagy mi? – nevettem.

- Dehogy csak pár boltba nézünk be. – mosolygott bíztatóan. Sejtem mennyi lehet az a pár bolt.

Hát oké. Minden erőm összegyűjtöttem és felkészültem az előttünk álló órákra. 

24.fejezet

Hát sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam a frisst, de nagyon sok minden történt az elmúlt időben és alig volt időm írni, de nagy nehezen sikerült valamit összehozni : )

Remélem tetszeni fog majd :) 

Puszi : Jess ♥

-Gyűlöllek érted, gyűlöllek!! Hogy lehetsz ennyire érzéketlen. Tudom, hogy utálsz, de mit ártott neked Dom? – pattantam ki a kocsiból és egyenesen az előttem álló Jacob felé tartottam. – Tudom azt is, hogy nem lelkesedsz az iránt, hogy átlépjék a határt, de egyszer, egyetlenegyszer megtehetnéd azt, hogy engedsz nekik. Figyelsz te rám egyáltalán?? – kiabáltam feldúltam rá, mert úgy tűnt, hogy nem igen veszi a lapot. A szeme üvegesen bámult és mozdulatlanná dermedt. – Figyelj. Tudom, hogy nem szívesen látsz itt, sőt, az nem kifejezés, de kérlek, tedd félre most ezeket az érzéseidet és beszéljük meg normálisan. Azt mondtátok, hogy mindent megtesztek, de félek, hogy az nem elég. Kérlek, engedd meg, hogy átléphessék a határt és arra az időre, míg megtaláljuk Domot tedd semmissé azt a fránya törvényt. – beszéltem egy kicsit nyugodtabb hangszínen, de még most sem reagált. – Jake az istenért. – dobbantottam a lábammal egyet, mint egy ötéves kisgyerek. Úgy tűnt ez hatásos volt, mert Jake tekintete lecsúszott a hasamra majd ismét rám nézett.

- Sajnálom én…  - rázta meg a fejét, majd nagy levegőt vett és beszélni kezdett. – Rendben, átléphetitek a határt, de csak addig, míg vissza nem szerzitek a porontyot. – mondta és hátat fordítva nekem kábán elindult. Olyan volt, mintha nem is itt lenne, hanem egy teljesen másik dimenzióban.

- Jacob! Állj meg! – siettem utána. – Mi ez a hirtelen változás? – na nem mintha nem azt akartam volna, de felettébb mód fura volt.

- Én, nem tudom… Ezt nem értem. – motyogott lehajtott fejjel.

- Mit Jake? – kérdeztem, de egy távoli hang, ami mellékesen egy farkasüvöltés volt „felébresztette” .

- Átléphetitek a határt, sok sikert. – mondta gyorsan és a következő pillanatban már egy rozsdabarna bundájú farka rohant az erdő felé. Én pedig csak álltam ott és néztem a távolodó alakot. Mi a fene van vele? Ekkora sokkot kapott, mert eljöttem vagy mi? Magyarázatokat keresve álltam ott bambán és csak az szakított ki a merengésemből, hogy egy hatalmasat villámlott, majd eleredt az eső. Bepattantam az utóba, majd sebesen elindultam visszafelé, hogy közöljem a jó hírt.

Az eső hangosan kopogott az ablaküvegen, és alig láttam rendesen az utat, de nagy nehezen végre elértem a házat. Csurom vizesen rontottam be a házba és próbáltam összeszedni magam. Amint beértem Em rögtön felkapott és megölelt.

- Nem is kell kiengesztelnem. – kuncogtam mire csak egy csókot kaptam. Miután letett beszélni kezdtem.

- Nicol, remélem nem hazudtál azzal kapcsolatban, hogy tudod, hol a fiam, szóval itt az idő, hogy bebizonyítsd.

- Mi? – kérdezte Jasper kikerekedett szemekkel.

- Addig, míg biztonságba nem tudjuk Domot, a szerződés fel van bontva, tehát mehetünk.

- Mi az, hogy mehetünk? Felejtsd el azt, hogy te is velünk tartasz. – szólt Em.

- Nem fogok itt ülni és tétlenül várni. – ellenkeztem.

- Nath, igaza van Emnek. Jobb ha itt maradsz. – mondta Edward.

- Nem. Ez nem igazságos. – fakadtam ki.

- Esme, itt marad veled. – nyomott egy csókot a számra Emmett és már itt sem voltak. Az előttem álló 7 emberből, most már csak Esme maradt.

- Nyugodj meg kincsem. – karolt át mosolyogva. – Gyere, öltözz át, mielőtt megfáznál. – Indult el az emelet felé velem együtt.

Jacob szemszöge

Nem értem, hogy mi történt?! Össze vagyok zavarodva. Most én.. nem… az nem lehet. Nath nem lehet a bevésődésem, de akkor most… Úristen ez agyrém. Mikor megláttam akkor azt éreztem, hogy nem lehet semmi baja és egy karcolás sem eshet rajta mert abba én belepusztulok.

Viszont az is lehet, hogy csak azért éreztem így, mert már rég láttam. De nem ez ennél erősebb volt.

Jake, mi van veled? – hallottam meg Paul hangját a fejemben és azonnal kikapcsoltam a gondolataimat.

Öhm.. Semmi. Mondd meg a többieknek, hogy a szerződés felbontva. A Cullenék átléphetik a határt annyi időre, míg meg nem találják a kisfiút. Rendben?

- Ezt nem mondod komolyan?! Jake mit a fenét művelsz? Meg vagy zavarodva. -  kiabált Paul kétségbeesetten.

- Tudom, hogy megvagyok.

- Nem tudod, mit csinálsz. Mi van, ha valami rosszul sül el ?

- Ne parázz már, inkább indulj!

- Meg fogod bánni. – sziszegte.

- Azzal te ne törődj.  – feleltem és ő pedig már itt sem volt. Nem nagyon tudott foglalkoztatni most az, hogy ennyi időre lefagyasztottuk a szerződést. Még mindig az járt a fejemben, hogy akkor most mi van Nath és én köztem. Mármint én nem érzek iránta semmit. Régebben is úgy tekintettem rá mint a húgomra. Viszont akkor mért érem ezt most ?

Emmett szemszöge

- Ez lenne az. suttogta Nicol. – Itt vannak, érzem őket, de…

- De?

- De többen vannak.

- Azt én is észrevettem. Méghozzá öten. – szólalt meg Alice.

- Elbírunk velük. – vigyorodtam el és már indultam volna.

- Emmett várj. – szólt Bella.

- Mi az?

- Terv?

- Minek terv? – kérdeztem vissza. – Na jó akkor legyen az, hogy Edward, Jasper, Carlisle és én harcolunk.

- És mi? – kérdezte Alice kikerekedett szemekkel és talán egy kicsit sértődötten.

- Olyan pici vagy.

- De nem vagyok gyenge. Bella megy Domért addig mi eltereljük a figyelmüket. – felelte, majd mindenki bólintott egyet és végre valahára elindulhattunk.

Amilyen nagynak képzelik magukat elég könnyen megleptük őket. A házban két férfi és egy nő tartózkodott. Aliceből ki sem néztem volna, de a pasikkal végzett pár perc alatt. Edward a nőt ölte meg. De ez csak három.  Még kettőnek kell lennie.

Jasper elment körbenézni a ház körül. Hatalmas volt a ház, így nem volt olyan egyszerű megtalálni őket. Hallottam valami kiabálás félét, de elég tompán.  Amint elindultam volna a hangok felé valaki megállított.

- Em, menjünk. Meg van Dom. – szólt Edward.

- De az az Eve, még nincs. Menjetek haza én is megyek majd utánatok. – küldtem el. Nagy nehezen elindultak, de Jasper itt maradt.

A hangok egyre tisztábbak lettek, de előttem csak egy fal volt. Mi a fene? Végigtapogattam a falat , de semmit sem találtam raja. De biztos, hogy mögüle jön. Nem volt türelmem hozzá és nekifutva áttörtem a kemény akadályt és megláttam a mögötte lévő Nicolt. Eléggé morbid állapotban.

A fal darabkái mindenhol megtalálhatók voltak, és ha ember lettem volna látni sem láttam volna a portól.

Hirtelen a földön találtam magam és az egyik kezem valaki erősen a hátam mögött tartotta.

Morogva szabadultam ki és a falhoz vágtam a kis nyurga gyereket. Ez ? Nehogy már ez verjen el.

Az ellenfelem vicsorogva tápászkodott fel a poros földről majd vigyorogva nekiiramodott és hangos csattanással csapódott nekem.

- Ryan. – nyöszörögte Nicol, aki nem mondom, hogy jó állapotban volt. A következő pillanatban viszont ő, az a Ryan vagy ki került alulra. Egyik kezem az állánál másik pedig a fejénél állapodott meg.

Nem húztam az időt a következő másodpercben egy halk kis roppanást lehetett hallani. A pasas holtan rogyott a padlóra. Nicol hisztérikus zokogásba kezdett és odamászott a holttesthez. Hát ezt nem értem?

- Emmett, hozd. – szólalt meg mögöttem Jasper.

- Nem viszed innen sehova. – sziszegte Nicol.

- Nicol, de hiszen... – szólt ismét Jasper.

- Ő volt a mindenem és…- hagyta abba. – Hol van Eve? – kérdezte felpillantva.

- Vele végeztünk, vagyis szerintünk ő volt az. Minden jel arra mutatott.

- Rendben. – hajtotta le a fejét. Én persze nem értettem semmit. Mármint tudtam, hogy a barátai voltak, de ezek szerint a pasi nem csak a barátja volt.

- Nicol én sajnálom, de nem tehettem mást. – szólaltam meg.

- Semmi gond. – állt fel és megölelt mindkettőnket. – Azt hiszem, elmegyek. Szükségem an egy kis magányra. Köszönök nektek mindent és üdvözlöm a picit is és persze mindenkit. – mosolygott és már itt sem volt.

A füst kinn hatalmas volt és eléggé deja vu érzésem támadt. Emlékeztetett arra amikor Bella életéért kellett harcolnunk Victoriával szemben. Hát a vörös eléggé bekeményített, de aztán hoppon maradt.

- Ideje indulnunk. – mondta Jasper és én csak egyet bólintottam majd elindultunk hazafelé a sűrű erdőn keresztül.

Nathali szemszöge

- Mikor jönnek már? – kérdeztem nyakig betakarózva, mert a hideg rázott. Esme pedig egy csésze forró teával közelített, amit szívesen elfogadtam. – Köszönöm. – mosolyogtam és belekortyoltam.

- Nem tudom Nathalie. De remélem, hamar itt lesznek. – ülte le az ágy szélére. – Várj csak. – indult le a lépcsőn én pedig utána. Amint beért Alice visszafojtott lélegzettel vártam és vártam.

Alice után jött Bella és nekem pedig egy hatalmas kő pottyant le a szívemről. Amint Dom meglátott kapálózni kezdett és sikítozni. Bella lerakta a földre és szélsebesen szaladt felém. Szipogva zártam a karjaimba az én pici kincsem.

- Hiányoztál picim. – mondtam pár örömkönny között.

- Nekem is te anya. Sajnálom, hogy eltűntem. – motyogott a hajamba én pedig amennyire csak tudtam magamhoz szorítottam és soha többet nem akartam elengedni. De egy valami hiányzott.

- Hol van Emmett? – kérdeztem félve. – És Jasper?

- Nyugodj meg Nath. Jól vannak. – szólt Alice. – Mindjárt ideérnek. – mosolygott.

- Oké. – bólintottam.

- Dominic éhes vagy? – kérdezte Esme és a fiam felé nyújtotta a kezét, aki mosolyogva bújt hozzá és egy „igen” után a konyhába mentek.

Türelmetlenül vártam mikor kinyilt az ajtó én pedig úgy pattantam fel mint akit  a darázs csípett volna meg. Szorosan hozzábújtam Em ölelésébe és egy csókot leheltem ajkaira.

- Azt hittem valami bajod esett.

- Nekem? Ez még viccnek is rossz. – vigyorgott. Bár  a külseje nem erről tanúskodott. A sötétkék poló összevissza volt szakadva és tiszta por volt.

- Irány a zuhany. – tereltem az emelet felé.

- Ne legyél már ilyen mohó. – kuncogott.

- Egyedül Emmett, egyedül. – nevettem.

Jasper elmesélt mindent. Hogy hányan voltak és az ehhez hasonló dolgokat. Eléggé rossz volt végighallgatni, de kíváncsi voltam. Na és ott a másik. Nicol elment és még csak meg sem köszönhettem neki. Viszont ha egyszer segítségre lesz szüksége, ha ne talán előkerül majd akkor rám számíthat.

Carlisle megvizsgálta a fiam és szerencsére nem esett semmi baja. Mindene normális, persze ami nála normális lehet.

Este mikor már alváshoz készülődtünk, vagyis mi, átvitettem a fiúkkal Dom ágyát. Képtelen lennék magára hagyni még most. Persze később már ugyanúgy saját szobája lesz, de most még nem akarom, hogy egyedül legyen. Jobb ez így.

És persze ma este nem mentünk haza, hanem ott maradtunk a többiekkel. Emmett régi szobáját kaptuk meg. Dominic hamar elaludt, de én is kezdtem már álmosodni. Egy gyors zuhanyzás után bebújtam Emmett mellé, akinek vagy százszor elmotyogtam, hogy mennyire hálás vagyok neki, és hogy imádom, majd így a karjai közt ért el az álom. 

Élménybeszámoló!

           ♥♥  Cristina Perri - A Thousand Years  ♥♥

Sziasztok drágáim! ♥

Elképesztő, fantasztikus, gyönyörű, izgalmas,romantikus és még sorolhatnám a jobbnál jobb jelzőket a Breaking Dawn- Hajnalhasadás című filmre.
Számomra ez volt a legjobb rész az össze közül. Már az eleje tetszett, hisz Jacob és persze az a fránya póló is lekerül :$ :D Volt olyan rész ami igazán vicces volt. Ott van például az esküvő. Gyönyörű volt és romantikus és pár rész megnevetettet. Például Charlie és Renée, na meg Emmett.
A nászút szép volt és Bella próbálkozása a fekete rucival hát szegény lányt elutasították,de a végén célba ér.. :D
A film eleje boldog volt és tényleg azt lehet mondani, hogy minden sínen van, de aztán jön Bella kis "rugdosója" :) Itt kezdődnek a bonyodalmak.
Tényleg elég izgalmasra sikeredett.  Bella bátorsága tényleg irigylésre méltó. Edward sem áll mellette és ez nem valami jó, de aztán..mikor Edward meghallotta a pici gondolatait. Olyan aranyosak volta ketten. Az volt a legaranyosabb rész.
És ahogy Jacob szembeszáll a falkával...
Eseménydús film az biztos. Miközben néztem, mindig azt hittem mikor elsötétült a vászon, hogy vége, de szeretnek engem ott fönn szóval nem hagytak szenvedni és természetesen nem lehetett vége a filmnek.
Következett a kicsi születése. Na az tényleg morbid volt és talán egy kicsit át is ment a film thrillerbe, na de nem nagyon,de azért elég véres volt.
De a végén megszületett Renesmee. Viszot Bella...
Jacob feladott minden reményt és elkönyvelte azt hogy vége, ennyi volt. De Edward küzdött és hitt.
Miközben ő átváltoztatta Bellát és reménykedett abban, hogy sikerült és nem volt késő, addig Jacob fejében megszületett az a terv, hogy megöli a bébit.
És itt jött a másik legkedvesebb rész. A bevésődés. A kicsi Renesmee nagyon aranyos baba és ilyen cukorfalat kit nem csavar a kis keze közé?!

Eközben a farkasok megtámadták őket. Küzdöttek egymás ellen, de aztán közbe lépett a legfőbb törvény. Farkas bevésődését nem bánthatják.

Bella nagyon ramaty állapotban volt, de Edward sikerrel járt. Bella kezdte visszanyerni erejét és mindene kezdett "normális" alakot felvenni. Gyönyörű lett ahhoz képest amilyen volt. És kinyitja a szemét és..... VÉGE

Persze hogy mindig a legizgalmasabb résznél. De nem baj kevesebb mint egy év és jön a következő rész, és sajnos az utolsó, ami szomorúsággal tölt el. DE talán a mi kedvenc írónőnk alkot valami meséset és nem hagyja itt abba. De ez a jövő kérdése.

Tehát mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet és vessen magára aki nem nézi meg, mert ezt hiba lenne kihagyni.

Még mindig hatása alatt vagyok és szerintem egy darabig még leszek is.

Színészeink és producerünk ismét nagyot alkotott és talán a legnagyobbat az eddigiek közül...

Szóval aki kedvet kapott nézze meg és garantálom, hogy nem bánja meg :)


* és ami a frisst illeti nagy erőkkel dolgozom rajta ;)
Puszi Jess ♥

24. fejezet (részlet)

Nem értem, hogy mi történt?! Össze vagyok zavarodva. Most én.. nem… az nem lehet. Nath nem lehet a.. nem… de akkor most… Úristen ez agyrém. Mikor megláttam akkor azt éreztem, hogy ha valami baja vagy akár egy karcolás is esik rajta abba én belepusztulok.

Viszont az is lehet, hogy csak azért éreztem így, mert már rég láttam. De nem ez ennél erősebb volt.

Nyugi Jake. Csak simán hiányzott neked és örültél hogy újra láthatod. De kit is akarok becsapni ?!

Érzem itt benn, hogy ez más. Valami vonzott felé és ha egy bomba robban volna mellettem azt sem vettem volna észre. De tudom, hogy nem Nath iránt érzem ezt, de akkor ki vagy mi ?!

-Jake, mi van veled? – hallottam meg Seth hangját a fejemben és azonnal kikapcsoltam a gondolataimat.

-Öhm.. Semmi. Mondd meg a többieknek, hogy a szerződés felbontva. A Cullenék átléphetik a határt annyi időre, míg meg nem találják a kisfiút. Rendben?

- Ezt nem mondod komolyan?! Jake mit a fenét művelsz? Meg vagy zavarodva. -  kiabált Seth kétségbeesetten.

- Igazad van, meg vagyok zavarodva, de bízok bennük.

- Nem tudod, mit csinálsz. Mi van, ha valami rosszul sül el ?

- Ne parázz már, inkább indulj!

.........

Döntés

Kedves Olvasóim!!

Meghoztam a döntést!!! *hatásszünet*

Folytatom a blogolást, történet írását.
Nem kaptam olyan sok véleményt, és bár emailbe érkeztek az érvelések mégis úgy döntöttem, írok tovább. :)
Ezentúl, szeretném, ha pár sort írnátok, tényleg. Sokat számítana :)
Most még nem hozom az egész fejezetet, egy ideig. Csak egy kis részletet, izgalom fokozónak. :D Az ok, amiért ez így van, az az, hogy továbbjutottam Tiszti versenyén és meg kell írnom egy novellát. Mellesleg, köszönöm szépen a véleményeket :)

Tehát legközelebb egy előzetessel jelentkezem :) Valószínű, hogy ez a nap, szerda lesz.

Addig is Puszillak titeket :) ♥

:( + életem első novellája

Sziasztok!!


Eljött az a pillanat (sajnos ) hogy ezt a bejegyzést meg kell írjam. Szóval, egyszer már írtam, hogy nem kapok komikat és azt érzem, hogy már nem is olvastok. Persze ott vannak a kivételek akik kattintanak egyet és olvasnak, ők kivételek és köszönöm nekik azt, hogy legalább ennyire hajlandóak. Na és persze van olyan is aki veszi a fáradságot és ír pár sort, őket nagyon is tisztelem és ők vegyék úgy mintha, most nem is lenne semmilyen bejegyzés.
Tehát, nem kapok semmi véleményt és ez elbizonytalanít. Olvastok még? Folytassam egyáltalán, vagy nem szükséges? Akarjátok, hogy felrakjam a következő fejezetet avagy ne??
Ezek a kérdések kavarognak bennem és hát úgy gondoltam, hogy ideje lenne dönteni.
Sok időmet elveszi az írás és bármennyire is szeretem csinálni, így, hogy nincs semmi reakció, nem látom értelmét.
Szóval a következő alakult ki a fejecskémben. Akkor lesz a legközelebbi fejezet ha látom, hogy javulnak ezek a dolgok és kapom a hozzászólásokat, viszont ha nem, bármennyire is utálom, de az lesz, hogy véglegesen abbahagyom és nem írok tovább. Tehát véleményeket kérek arról, hogy folytassam vagy ne. Persze, ha látom, hogy javul a dolog és többség azt gondolja hogy igen, folytassam és ne zárjam be a blogot, akkor rögtön felteszem a fejezetet és végig viszem a történetet. Na és  az is természetes, hogy azután is várok megjegyzéseket.Tudom lesznek akik ennek nem örülnek, de értsetek meg engem is. Szerintem érthető az én szemszögem is hisz, nem olyan nagy fáradság írni pár sort. Véleményem szerint.
Reménykedek benne, hogy megteszitek és megértetek.
Várom a fejleményeket, addig is puszil titeket : Jess ♥♥


Addig is szeretnék veletek megosztani valamit :) 
Az első novellámat.
Nemrég fejeztem be. Úgy gondoltam, hogy egy versenyen fogom majd valamikor közzétenni, de mivel így alakultak a dolgok ezért most itt fogom ezt megtenni.
Remélem tetszeni fog. :)

                Elvarázsolt, megbabonázott, szerelmessé tett

Rengetegszer voltam szerelmes, olykor csak a szerelem gondolatába, de azt, amit akkor éreztem, nem lehet a szerelem fogalmába besorolni hisz akkor lealacsonyítanám azt az érzést. Az érzést mikor azt érzed, hogy menten összeesel, a gyomrod liftezik és a pillangók iszonyat sebességgel verdesik a szárnyukat, hogy kiszabaduljanak. Mikor a levegő benn reked a tüdődbe és nyikkanni sem tudsz.

A kezed nyirkossá válik és remeg. A tested felforr, és arra vágysz, hogy öntsenek le egy vödör vízzel, mert meggyulladsz.  

Úgy érzed, hogy ezer éve ismered, közben még nem is beszéltetek és hiába próbálod levenni róla a szemed, akármennyire is próbálkozol, nem tudod, mert azt érzed, hogy egy kötél összeköt titeket, de az az egy annyira erős, hogy még egy porszem sem fér közétek és szabadulni képtelen vagy.

Velem ez történt. És az az érzés, amit akkor éreztem, még most is oly tiszta és annyira erős, hogy azt feledni, ha meghalok sem feledem.

Ismét egy esős nap köszöntött be magányos ám semennyire sem unalmas életembe. Magányos. Ha azt vesszük, annyira azért nem. Hisz mindenkinek szüksége van barátokra, és ebben én nem szenvedek hiányt. Sokan azt gondolják, ha magányos az ember, nem lehet boldog. Pedig lehet.

Ha nem veszi figyelembe a hiányosságokat, akkor felhőtlenül boldog lehet.

A napjaim szinte ugyanúgy teltek. Suli, munka, tanulás, barátok. Semmi nem változott, úgymond monoton életet éltem, de hétvégére ezt a titulust is eldobtam magamtól, hisz mire jó a hétvége ?! Barátokkal szórakozni menni, bulikba járni, ismerkedni, beszélgetni, kisírni a legjobb barátnőd vállán magad és felkészülni a hétköznapokra.

Hétköznapjaim fénypontja a tánc volt. Hetente kétszer volt órám. Hivatalosan, de naponta bejártam gyakorolni, vagy csak kikapcsolódni. Ez jelentette az életem. Ha vidám voltam táncoltam, ha dühös voltam táncoltam, ha szomorú voltam táncoltam.

A szüleim halála volt a fordulópont az életemben. Egy autóbalesetben haltak meg, mikor 14 éves voltam. Pont a legrosszabb időszakban. Mikor minden hülyeségeken felkapom a vizet és ostobaságokon vitatkozom. Az önbecsülésem nulla és még a pattanások is.

Nekem nem volt kamaszkorom, én nem lázadtam. 14 évesen felnőtt lettem. Felelősségekkel, döntésekkel.

Gondolataimból a telefon éles csörgése szakít ki.

- Igen?- szólók bele.

- Ön Lilyan Evenson?- kérdezte egy mély,női hang.

- Igen, de nyugodtan hívjon Lily-nek.

- Rendben Lily. Én Maria Tompson vagyok. Értesíteni szeretném, hogy az öccse, név szerint Daniel Evenson, ittas vezetés vádjával jelenleg a rendőrség egyik cellájában csücsül. - mondta és éreztem a hangjában a megvetést, engem pedig elöntött a düh.

- Azonnal indulok.- mondtam és lecsapom a telefont. Indulatosan csaptam be magam után az ajtót és teljes sebességgel megindultam a rendőrség felé. Utálom. Csak a baj van vele. Nem igaz, hogy nem tud csak egy percre normális lenni. Anyáék halála óta ilyen. Ő dühös volt rájuk, amiért csak így elhagytak minket.

- Daniel Evensont keresem. – mondtam a recepciós nőnek.

- Mindjárt. – mondta unottan és kattogtatni kezdte az egeret.

- 102/A cella, ittas vezetés, óvadékért kiviheti. – tájékoztatott.

- Mennyi?

- 500 dollár.- közölte.

- Mi? Rendben. Tessék. - nyújtottam oda, vagy inkább dobtam oda a csekket.

- Köszönöm hölgyem, arra tessék. - mosolygott és a kezével a folyosó vége felé mutatott. Gúnyosan visszamosolyogtam rá és gyors tempóban elindultam az öcsém cellája felé.

Mikor odaértem megláttam, hogy az egyik sarokba ül és idegesen dobol a lábával.

- Szia. - mondtam, és ahogy meglátott a szeme felcsillant és a rácsokba kapaszkodva üdvözölt.

- Ki viszel? – helyett követelőzött.

- Már ki van fizetve az óvadék, de legszívesebb hagytalak volna benn.

- Aranyos vagy nővérkém, de tudod mit? Az előbbi sértést elengedem a fülem mellett. - vigyorgott és abban a pillanatban megjelent egy alacsony, duci néger emberke a kulcsokkal. A sok fánk.

- A jogsidnak búcsút mondhatsz nagyfiú. Örülj, hogy valaki szeret és kihoz téged innen. - mondta miközben kinyitotta neki az ajtót.

- Aha. –mondta Daniel és elindult a kijárat felé.

Az úton nem szóltunk egymáshoz, de legszívesebben leordítottam volna a fejét.

Amint beléptünk a házba rögtön felment a szobájába és bömböltetni kezdte a hifit.

Mély levegőket véve elindultam a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár vizet és kortyolni kezdtem. Nyugodj meg Lily, nyugi.

Hangos robajjal caplatott le a lépcsőn egyenesen a konyhába, hogy kirámolhassa a hűtőt.

- Figyu, öhmm.. összehívtam a spanokat egy olyan „ örülünk, hogy kiszabadultál Daniel” bulira, szóval mi lenne, ha elmennél, mondjuk sétálni egy kicsit, egy éjszakára. – mondta mosolyogva és beleharapott a pizzába. Nekem pedig itt telt be a pohár.

- Rendben. Elmegyek. Élvezd ki az utolsó napod a házamban, mert holnap reggel, nem érdekel, hogy a testvérem vagy, eltűnsz innen. A buli utáni rumlit eltakarítod, és mehetsz, ahova akarsz, de ide, te, többet nem teszed be a lábad. Menj a barátaidhoz, nem érdekel, úgy teszed tönkre magad, ahogy akarod, de mostantól, nem vagy a testvérem!- sziszegtem.

- Mi van? Ez az én házam is. – kiabált kétségbeesetten az én arcomról pedig levakarhatatlan lett a vigyor.

- Daniel, ne akarj bíróságra kerülni. Megmutatom neked a papírokat, ha akarod. A szüleink rám hagyták a házat. De, ha gondolod, vidd bíróságra az ügyet. Nem akadályozlak meg benne. Mondjuk, én a helyedben csendbe maradnék, tudod, nem hiszem, hogy jó néven veszik, hogy van priuszod, ja és a jól menő „üzleted”. – lehet, hogy egy kicsit gonosz vagyok, de ami sok az sok. Kihozom a dutyiból ő meg még egy köszit se motyog el vagy valami, ja és a drogügyeiből is elegem van. Megfogtam dzsekim és a lakás kulcsait, majd elindultam a kedvenc helyemre. 

Az út nem volt több mint fél óra. Messze parkoltam le a parttól. Mikor szomorú vagyok, vagy csak gondolkozni akarok, idejövök, mert ez a hely megnyugtat, és itt úgy érzem, hogy minden gondom elszáll.

Mivel elég viharos volt az idő, nem volt más élőlény a környéken csak a sirályok.
A nap épp lemenőben volt, és nagyon szép színekben játszott. Az égbolt teteje lila és kék volt, míg a nap közelében sárga, piros és narancssárga. Mosolyogva indultam el az egyik szikla felé, ahonnan egészen távolra láthatok.

Mikor felértem kerestem egy kidőlt fát és letelepedtem rá. Végre nem éreztem azt a nyomást és végre felszabadult voltam és magam mögött hagytam a gondokat. Az óceán hevesen táncolt és néha előbukkant egy-egy delfin a felszínen. A szél egyenletesen fújdogált, de így is összekócolta, hosszú méz szőke hajam. A víz feketén csillogott alattam, hangosan nekicsapódva a sziklának.

Egy dolgot utálok az időben. Hogy ha valahol jól érzed magad csak úgy szalad, de ha valahol utálsz lenni lelassul és mintha valaki megállította volna. Hát ez most is igaz volt. A csillagok kezdtek megjelenni és a Hold fénye nyújtotta az egyetlen fényforrást. Az óceán lenyugodott, és mint a tükör úgy terült szét előttem. Nem tudtam mennyi az idő, és legszívesebben nem mozdultam volna innen, de kénytelen voltam. Óvatosan felkeltem, de rosszul léphettem, mert az egyik lábam alól eltűnt a talaj és nagy sebességgel landolt a vízbe a törmelék.

Abban a pillanatba csak arra tudtam gondolni, hogy vége. Ennyi volt. De legalább életem legszebb helyén halok meg.

Csukott szemekkel vártam, hogy belecsapódjak a jéghideg vízbe mikor hirtelen egy erős kéz ragadta meg a karom én pedig a szikla széléhez csapódva néztem le a mélységbe.

Egyre fentebb kerültem, mígnem a lábam alatt éreztem a göröngyös, köves talajt.

A földet kémlelve vettem mély levegőt, hogy észhez térjek. A megmentőm még mindig a karjaiba tartott. Meleg teste felmelegítette az én hideg bőröm, ami most a hirtelen ijedségtől izzadni kezdett,de én mégis vacogtam.  

Felemeltem a fejem, hogy megköszönjem az életmentő akciót. De ezzel a cselekedettel hatalmasat hibáztam. Ahogy belenéztem a barna szemekbe elvesztem. A szívem kétszeresére kapcsolt és eszeveszett iramba pumpálta a vért a testembe.

De a legmeglepőbb az volt, hogy ő is így reagált. Vagyis sokkal intenzívebben. A szemében felismerést és csodálatot véltem felfedezni.

Egy idő után zavartan hajtottam le a fejem.

- Szia. Paul Lahote vagyok. - mosolygott kedvesen és nekem megint elakadt a szavam. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?

- Öhmm.. Szia, én Lillyan Evenson vagyok, de csak Lily. - szólaltam meg nagy nehezen. - Köszi az előbbit, ha te nem vagy itt nekem már annyi lenne.

- Ugyan, semmiség. – mosolygott, és ekkor valami feltűnt.

- Te csak így? – mutattam végig meztelen felső testén.

- Igen, nincs olyan hideg. – rántotta meg a vállát.

- Persze. – nevettem, mert én majd megfagytam.

- Nem láttalak még erre. – mondta miközben eldobott egy kavicsot egyenesen az óceánba.

- Pedig elég gyakran jövök ide.

- Miért?

- Nem elég annyi, hogy gyönyörű hely? – mosolyogtam és közben visszaültem az előbbi helyemre, de most sokkal távolabb a szikla peremétől.

- Nem vitatkozom, tényleg az. – ült le mellém.

- Te idevalósi vagy igaz? – kérdeztem.

- Igen,de ezt honnan vetted?

- Az itteni fiúk, mind ilyenek. - mutattam végig rajta.

- Milyenek?

- Barna bőr, félmeztelenül rohangálnak. – nevettem.

- Forróvérűek vagyunk. – kacsintott én pedig elpirultam, mire megjelent egy ezer wattos mosoly az arcán.

- Azt érzem. - böktem oldalba célozva arra, hogy olyan a testhőmérséklete, mintha vagy 40°-on égne, mire ő csak elvigyorodott.

- Hogy-hogy nem találkoztunk eddig?

- Lehet, hogy találkoztunk, de csak néztél és nem láttál meg.

- Azt kétlem. – mosolygott.

- Mitől vagy ennyire biztos ebben?

- Egy ilyen gyönyörű lányt ne vennék észre?! – vigyorgott.

- Élvezed, hogy zavarba hozol?

- Aha, nagyon. – mosolygott.

- Örülök neki. - feleltem és az óceán felé néztem.

- Gyönyörű.- hallottam meg a hangját.

- Valóban az. – mosolyogtam és tovább néztem a hold fényeit amint a vízen tükröződve cikáznak.

- Én nem a Holdra gondoltam. - szólalt meg, én pedig felé kaptam a fejem, de jóval kisebb volt a távolság köztünk, mint azt én elképzeltem. A szám elnyílt és éreztem forró leheletét az ajkaimon.

Lenéztem ajkaira és, majd a szemébe. A távolság egyre csak csökkent és csökkent.

 Várj! Én nem ilyen vagyok, nem is ismerem. De nem tudok tiltakozni. Akarom és kész. Valami azt súgja, hogy nem fogok csalódni.

És akkor az ajkaink összeértek és mintha minden kikapcsolt volna körülöttünk. Nem létezett semmi más csak én és ő. Minden megsemmisült rajtunk kívül. Talán a mesékben most lőhetnék fel a tűzijátékokat és azok megannyi színben pompáznának körülöttünk.

Boldog voltam és szerelmes. Visszavonhatatlanul.

- Kicsim, megjöttünk. – kiabált Paul ezzel kiszakítva engem az emlékekből. Hangos sikítás csapta meg a fülem és az én egyetlen csöppségem totyogott elém.  Szélesen mosolyogva kaptam fel és szorosan magamhoz szorítottam és puszikkal halmoztam el, amit ő csilingelő nevetésével jutalmazott.

- Szia. – sétált hozzám Paul és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Szia. – feleltem Maryt pedig letettem a kiságyába.

- Mi a baj?- karolta át Paul  a derekam.

- Semmi.- mondtam mosolyogva.

- De szomorúnak tűnsz.

- Nem, ez csak a boldogság. - nevettem. – Amit neked köszönhetek. – bújtam hozzá.

- Tévedsz, én köszönhetem neked. – emelte fel az állam és mélyen a szemembe nézett. Mindig ezt csinálja, pedig tudja, hogy ettől zavarba jövök. – Szeretlek. - suttogta és ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta.

Akkor az a nap volt életem legszebb napja, és az ezt követő összes többi, amit vele tölthettem. Voltak vitáink, de kinek nincsenek és valljuk be azért nem könnyű elfogadni, hogy egy vérfarkasba szerettél bele, de mivel imádom, elfogadom úgy, ahogy van.

 Van egy kislányom és van egy olyan kincsem, amit nem mindenki tapasztalhat meg. És az nem más, mint a szerelem. 

Megvan mindenem, ami boldoggá tesz, és a boldogságom forrása, Paul. Mi mást kívánhatnék?! Boldog vagyok és nekem ennyi bőven elég.

The End