Eljött az a pillanat (sajnos ) hogy ezt a bejegyzést meg kell írjam. Szóval, egyszer már írtam, hogy nem kapok komikat és azt érzem, hogy már nem is olvastok. Persze ott vannak a kivételek akik kattintanak egyet és olvasnak, ők kivételek és köszönöm nekik azt, hogy legalább ennyire hajlandóak. Na és persze van olyan is aki veszi a fáradságot és ír pár sort, őket nagyon is tisztelem és ők vegyék úgy mintha, most nem is lenne semmilyen bejegyzés.
Tehát, nem kapok semmi véleményt és ez elbizonytalanít. Olvastok még? Folytassam egyáltalán, vagy nem szükséges? Akarjátok, hogy felrakjam a következő fejezetet avagy ne??
Ezek a kérdések kavarognak bennem és hát úgy gondoltam, hogy ideje lenne dönteni.
Sok időmet elveszi az írás és bármennyire is szeretem csinálni, így, hogy nincs semmi reakció, nem látom értelmét.
Szóval a következő alakult ki a fejecskémben. Akkor lesz a legközelebbi fejezet ha látom, hogy javulnak ezek a dolgok és kapom a hozzászólásokat, viszont ha nem, bármennyire is utálom, de az lesz, hogy véglegesen abbahagyom és nem írok tovább. Tehát véleményeket kérek arról, hogy folytassam vagy ne. Persze, ha látom, hogy javul a dolog és többség azt gondolja hogy igen, folytassam és ne zárjam be a blogot, akkor rögtön felteszem a fejezetet és végig viszem a történetet. Na és az is természetes, hogy azután is várok megjegyzéseket.Tudom lesznek akik ennek nem örülnek, de értsetek meg engem is. Szerintem érthető az én szemszögem is hisz, nem olyan nagy fáradság írni pár sort. Véleményem szerint.
Reménykedek benne, hogy megteszitek és megértetek.
Várom a fejleményeket, addig is puszil titeket : Jess ♥♥
Addig is szeretnék veletek megosztani valamit :)
Az első novellámat.
Nemrég fejeztem be. Úgy gondoltam, hogy egy versenyen fogom majd valamikor közzétenni, de mivel így alakultak a dolgok ezért most itt fogom ezt megtenni.
Remélem tetszeni fog. :)
Elvarázsolt, megbabonázott, szerelmessé tett
Rengetegszer voltam szerelmes, olykor csak a szerelem gondolatába, de azt, amit akkor éreztem, nem lehet a szerelem fogalmába besorolni hisz akkor lealacsonyítanám azt az érzést. Az érzést mikor azt érzed, hogy menten összeesel, a gyomrod liftezik és a pillangók iszonyat sebességgel verdesik a szárnyukat, hogy kiszabaduljanak. Mikor a levegő benn reked a tüdődbe és nyikkanni sem tudsz.
A kezed nyirkossá válik és remeg. A tested felforr, és arra vágysz, hogy öntsenek le egy vödör vízzel, mert meggyulladsz.
Úgy érzed, hogy ezer éve ismered, közben még nem is beszéltetek és hiába próbálod levenni róla a szemed, akármennyire is próbálkozol, nem tudod, mert azt érzed, hogy egy kötél összeköt titeket, de az az egy annyira erős, hogy még egy porszem sem fér közétek és szabadulni képtelen vagy.
Velem ez történt. És az az érzés, amit akkor éreztem, még most is oly tiszta és annyira erős, hogy azt feledni, ha meghalok sem feledem.
Ismét egy esős nap köszöntött be magányos ám semennyire sem unalmas életembe. Magányos. Ha azt vesszük, annyira azért nem. Hisz mindenkinek szüksége van barátokra, és ebben én nem szenvedek hiányt. Sokan azt gondolják, ha magányos az ember, nem lehet boldog. Pedig lehet.
Ha nem veszi figyelembe a hiányosságokat, akkor felhőtlenül boldog lehet.
A napjaim szinte ugyanúgy teltek. Suli, munka, tanulás, barátok. Semmi nem változott, úgymond monoton életet éltem, de hétvégére ezt a titulust is eldobtam magamtól, hisz mire jó a hétvége ?! Barátokkal szórakozni menni, bulikba járni, ismerkedni, beszélgetni, kisírni a legjobb barátnőd vállán magad és felkészülni a hétköznapokra.
Hétköznapjaim fénypontja a tánc volt. Hetente kétszer volt órám. Hivatalosan, de naponta bejártam gyakorolni, vagy csak kikapcsolódni. Ez jelentette az életem. Ha vidám voltam táncoltam, ha dühös voltam táncoltam, ha szomorú voltam táncoltam.
A szüleim halála volt a fordulópont az életemben. Egy autóbalesetben haltak meg, mikor 14 éves voltam. Pont a legrosszabb időszakban. Mikor minden hülyeségeken felkapom a vizet és ostobaságokon vitatkozom. Az önbecsülésem nulla és még a pattanások is.
Nekem nem volt kamaszkorom, én nem lázadtam. 14 évesen felnőtt lettem. Felelősségekkel, döntésekkel.
Gondolataimból a telefon éles csörgése szakít ki.
- Igen?- szólók bele.
- Ön Lilyan Evenson?- kérdezte egy mély,női hang.
- Igen, de nyugodtan hívjon Lily-nek.
- Rendben Lily. Én Maria Tompson vagyok. Értesíteni szeretném, hogy az öccse, név szerint Daniel Evenson, ittas vezetés vádjával jelenleg a rendőrség egyik cellájában csücsül. - mondta és éreztem a hangjában a megvetést, engem pedig elöntött a düh.
- Azonnal indulok.- mondtam és lecsapom a telefont. Indulatosan csaptam be magam után az ajtót és teljes sebességgel megindultam a rendőrség felé. Utálom. Csak a baj van vele. Nem igaz, hogy nem tud csak egy percre normális lenni. Anyáék halála óta ilyen. Ő dühös volt rájuk, amiért csak így elhagytak minket.
- Daniel Evensont keresem. – mondtam a recepciós nőnek.
- Mindjárt. – mondta unottan és kattogtatni kezdte az egeret.
- 102/A cella, ittas vezetés, óvadékért kiviheti. – tájékoztatott.
- Mennyi?
- 500 dollár.- közölte.
- Mi? Rendben. Tessék. - nyújtottam oda, vagy inkább dobtam oda a csekket.
- Köszönöm hölgyem, arra tessék. - mosolygott és a kezével a folyosó vége felé mutatott. Gúnyosan visszamosolyogtam rá és gyors tempóban elindultam az öcsém cellája felé.
Mikor odaértem megláttam, hogy az egyik sarokba ül és idegesen dobol a lábával.
- Szia. - mondtam, és ahogy meglátott a szeme felcsillant és a rácsokba kapaszkodva üdvözölt.
- Ki viszel? – helyett követelőzött.
- Már ki van fizetve az óvadék, de legszívesebb hagytalak volna benn.
- Aranyos vagy nővérkém, de tudod mit? Az előbbi sértést elengedem a fülem mellett. - vigyorgott és abban a pillanatban megjelent egy alacsony, duci néger emberke a kulcsokkal. A sok fánk.
- A jogsidnak búcsút mondhatsz nagyfiú. Örülj, hogy valaki szeret és kihoz téged innen. - mondta miközben kinyitotta neki az ajtót.
- Aha. –mondta Daniel és elindult a kijárat felé.
Az úton nem szóltunk egymáshoz, de legszívesebben leordítottam volna a fejét.
Amint beléptünk a házba rögtön felment a szobájába és bömböltetni kezdte a hifit.
Mély levegőket véve elindultam a konyhába. Töltöttem magamnak egy pohár vizet és kortyolni kezdtem. Nyugodj meg Lily, nyugi.
Hangos robajjal caplatott le a lépcsőn egyenesen a konyhába, hogy kirámolhassa a hűtőt.
- Figyu, öhmm.. összehívtam a spanokat egy olyan „ örülünk, hogy kiszabadultál Daniel” bulira, szóval mi lenne, ha elmennél, mondjuk sétálni egy kicsit, egy éjszakára. – mondta mosolyogva és beleharapott a pizzába. Nekem pedig itt telt be a pohár.
- Rendben. Elmegyek. Élvezd ki az utolsó napod a házamban, mert holnap reggel, nem érdekel, hogy a testvérem vagy, eltűnsz innen. A buli utáni rumlit eltakarítod, és mehetsz, ahova akarsz, de ide, te, többet nem teszed be a lábad. Menj a barátaidhoz, nem érdekel, úgy teszed tönkre magad, ahogy akarod, de mostantól, nem vagy a testvérem!- sziszegtem.
- Mi van? Ez az én házam is. – kiabált kétségbeesetten az én arcomról pedig levakarhatatlan lett a vigyor.
- Daniel, ne akarj bíróságra kerülni. Megmutatom neked a papírokat, ha akarod. A szüleink rám hagyták a házat. De, ha gondolod, vidd bíróságra az ügyet. Nem akadályozlak meg benne. Mondjuk, én a helyedben csendbe maradnék, tudod, nem hiszem, hogy jó néven veszik, hogy van priuszod, ja és a jól menő „üzleted”. – lehet, hogy egy kicsit gonosz vagyok, de ami sok az sok. Kihozom a dutyiból ő meg még egy köszit se motyog el vagy valami, ja és a drogügyeiből is elegem van. Megfogtam dzsekim és a lakás kulcsait, majd elindultam a kedvenc helyemre.
Az út nem volt több mint fél óra. Messze parkoltam le a parttól. Mikor szomorú vagyok, vagy csak gondolkozni akarok, idejövök, mert ez a hely megnyugtat, és itt úgy érzem, hogy minden gondom elszáll.
Mivel elég viharos volt az idő, nem volt más élőlény a környéken csak a sirályok.
A nap épp lemenőben volt, és nagyon szép színekben játszott. Az égbolt teteje lila és kék volt, míg a nap közelében sárga, piros és narancssárga. Mosolyogva indultam el az egyik szikla felé, ahonnan egészen távolra láthatok.
A nap épp lemenőben volt, és nagyon szép színekben játszott. Az égbolt teteje lila és kék volt, míg a nap közelében sárga, piros és narancssárga. Mosolyogva indultam el az egyik szikla felé, ahonnan egészen távolra láthatok.
Mikor felértem kerestem egy kidőlt fát és letelepedtem rá. Végre nem éreztem azt a nyomást és végre felszabadult voltam és magam mögött hagytam a gondokat. Az óceán hevesen táncolt és néha előbukkant egy-egy delfin a felszínen. A szél egyenletesen fújdogált, de így is összekócolta, hosszú méz szőke hajam. A víz feketén csillogott alattam, hangosan nekicsapódva a sziklának.
Egy dolgot utálok az időben. Hogy ha valahol jól érzed magad csak úgy szalad, de ha valahol utálsz lenni lelassul és mintha valaki megállította volna. Hát ez most is igaz volt. A csillagok kezdtek megjelenni és a Hold fénye nyújtotta az egyetlen fényforrást. Az óceán lenyugodott, és mint a tükör úgy terült szét előttem. Nem tudtam mennyi az idő, és legszívesebben nem mozdultam volna innen, de kénytelen voltam. Óvatosan felkeltem, de rosszul léphettem, mert az egyik lábam alól eltűnt a talaj és nagy sebességgel landolt a vízbe a törmelék.
Abban a pillanatba csak arra tudtam gondolni, hogy vége. Ennyi volt. De legalább életem legszebb helyén halok meg.
Csukott szemekkel vártam, hogy belecsapódjak a jéghideg vízbe mikor hirtelen egy erős kéz ragadta meg a karom én pedig a szikla széléhez csapódva néztem le a mélységbe.
Egyre fentebb kerültem, mígnem a lábam alatt éreztem a göröngyös, köves talajt.
A földet kémlelve vettem mély levegőt, hogy észhez térjek. A megmentőm még mindig a karjaiba tartott. Meleg teste felmelegítette az én hideg bőröm, ami most a hirtelen ijedségtől izzadni kezdett,de én mégis vacogtam.
Felemeltem a fejem, hogy megköszönjem az életmentő akciót. De ezzel a cselekedettel hatalmasat hibáztam. Ahogy belenéztem a barna szemekbe elvesztem. A szívem kétszeresére kapcsolt és eszeveszett iramba pumpálta a vért a testembe.
De a legmeglepőbb az volt, hogy ő is így reagált. Vagyis sokkal intenzívebben. A szemében felismerést és csodálatot véltem felfedezni.
Egy idő után zavartan hajtottam le a fejem.
- Szia. Paul Lahote vagyok. - mosolygott kedvesen és nekem megint elakadt a szavam. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
- Öhmm.. Szia, én Lillyan Evenson vagyok, de csak Lily. - szólaltam meg nagy nehezen. - Köszi az előbbit, ha te nem vagy itt nekem már annyi lenne.
- Ugyan, semmiség. – mosolygott, és ekkor valami feltűnt.
- Te csak így? – mutattam végig meztelen felső testén.
- Igen, nincs olyan hideg. – rántotta meg a vállát.
- Persze. – nevettem, mert én majd megfagytam.
- Nem láttalak még erre. – mondta miközben eldobott egy kavicsot egyenesen az óceánba.
- Pedig elég gyakran jövök ide.
- Miért?
- Nem elég annyi, hogy gyönyörű hely? – mosolyogtam és közben visszaültem az előbbi helyemre, de most sokkal távolabb a szikla peremétől.
- Nem vitatkozom, tényleg az. – ült le mellém.
- Te idevalósi vagy igaz? – kérdeztem.
- Igen,de ezt honnan vetted?
- Az itteni fiúk, mind ilyenek. - mutattam végig rajta.
- Milyenek?
- Barna bőr, félmeztelenül rohangálnak. – nevettem.
- Forróvérűek vagyunk. – kacsintott én pedig elpirultam, mire megjelent egy ezer wattos mosoly az arcán.
- Azt érzem. - böktem oldalba célozva arra, hogy olyan a testhőmérséklete, mintha vagy 40°-on égne, mire ő csak elvigyorodott.
- Hogy-hogy nem találkoztunk eddig?
- Lehet, hogy találkoztunk, de csak néztél és nem láttál meg.
- Azt kétlem. – mosolygott.
- Mitől vagy ennyire biztos ebben?
- Egy ilyen gyönyörű lányt ne vennék észre?! – vigyorgott.
- Élvezed, hogy zavarba hozol?
- Aha, nagyon. – mosolygott.
- Örülök neki. - feleltem és az óceán felé néztem.
- Gyönyörű.- hallottam meg a hangját.
- Valóban az. – mosolyogtam és tovább néztem a hold fényeit amint a vízen tükröződve cikáznak.
- Én nem a Holdra gondoltam. - szólalt meg, én pedig felé kaptam a fejem, de jóval kisebb volt a távolság köztünk, mint azt én elképzeltem. A szám elnyílt és éreztem forró leheletét az ajkaimon.
Lenéztem ajkaira és, majd a szemébe. A távolság egyre csak csökkent és csökkent.
Várj! Én nem ilyen vagyok, nem is ismerem. De nem tudok tiltakozni. Akarom és kész. Valami azt súgja, hogy nem fogok csalódni.
És akkor az ajkaink összeértek és mintha minden kikapcsolt volna körülöttünk. Nem létezett semmi más csak én és ő. Minden megsemmisült rajtunk kívül. Talán a mesékben most lőhetnék fel a tűzijátékokat és azok megannyi színben pompáznának körülöttünk.
Boldog voltam és szerelmes. Visszavonhatatlanul.
- Kicsim, megjöttünk. – kiabált Paul ezzel kiszakítva engem az emlékekből. Hangos sikítás csapta meg a fülem és az én egyetlen csöppségem totyogott elém. Szélesen mosolyogva kaptam fel és szorosan magamhoz szorítottam és puszikkal halmoztam el, amit ő csilingelő nevetésével jutalmazott.
- Szia. – sétált hozzám Paul és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Szia. – feleltem Maryt pedig letettem a kiságyába.
- Mi a baj?- karolta át Paul a derekam.
- Semmi.- mondtam mosolyogva.
- De szomorúnak tűnsz.
- Nem, ez csak a boldogság. - nevettem. – Amit neked köszönhetek. – bújtam hozzá.
- Tévedsz, én köszönhetem neked. – emelte fel az állam és mélyen a szemembe nézett. Mindig ezt csinálja, pedig tudja, hogy ettől zavarba jövök. – Szeretlek. - suttogta és ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta.
Akkor az a nap volt életem legszebb napja, és az ezt követő összes többi, amit vele tölthettem. Voltak vitáink, de kinek nincsenek és valljuk be azért nem könnyű elfogadni, hogy egy vérfarkasba szerettél bele, de mivel imádom, elfogadom úgy, ahogy van.
Van egy kislányom és van egy olyan kincsem, amit nem mindenki tapasztalhat meg. És az nem más, mint a szerelem.
Megvan mindenem, ami boldoggá tesz, és a boldogságom forrása, Paul. Mi mást kívánhatnék?! Boldog vagyok és nekem ennyi bőven elég.
The End
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése