23.fejezet

Emmett szemszöge

- Alice, szólj Carlislenak! – szóltam rá húgomra mikor épp beért a szobába én pedig az ágyra fektettem az eszméletlen Nahthet. Ő csak bólintott és eltűnt.

- Mi történt Emmett? – jött vissza és letérdelt az ágy mellé.

- Elájult, Dominic eltűnt és magát hibáztatta.

- Mi? – sipította.

- Jól hallottad. – bólintottam.

- És akkor mért vagyunk még itt csináljunk már valamit. – pattogott idegesen.

- Alice! Nem tudok kettészakadni. – szóltam rá mérgesen. Legszívesebben pedig megtenném.

- Nem is kell! Figyelj, én most elmegyek és szólók a többieknek és körülnézünk a környéken, Carlisle egy perc múlva itt van. – felelte és már itt sem volt.

- Emmett! Mi történt? – kérdezte apám amint belépett az ajtón.

- Elájult.

- Mi okozta?

- Azt hiszem az, hogy Dominic eltűnt.

- Tessék? – pillantott fel. – Menj a többiek után.

- De mi lesz Nathalieval?

- Nyugodj meg. Nem komoly. Sokkot kapott és a szervezete így védekezik ellene. Adok neki egy altatót. Holnap fog felébredni, addig elviszem hozzánk. – magyarázta majd bólintottam és odaléptem mennyasszonyom mellé majd egy apró puszit nyomva a homlokára elindultam Alicék után.

De nagy meglepetésemre, nem indultak el. A Cullen házba találtam őket, felsorakozva a nappaliba.

- Nem úgy volt, hogy elindultok? – kérdeztem összezavarodva.

- De. – felelte Bella halkan.

- Akkor meg? Gyerünk már. – kezdtem egy kicsit ideges lenni.

- Én vagyok az oka, amiért nem mennek. Nélkülem nem tudják, hová kellene menni. – szólalt meg egy lány elém lépve.

- Mert mért nem tudnánk? – néztem rá, mint egy elmebetegre.

- Azért, mert én tudok mindenről. Hová vitték a fiút és miért. – motyogta halkan, majd folytatta. – Azért nem találnátok rá, mert az egyik vámpírnak egy olyan képessége van, hogy megsemmisíti a szagokat.  Így nem tudtok rájuk találni.

- Ezeket te honnan tudod? – kérdeztem rá.

- Onnan, hogy én is közülük való voltam.

- Mi? – sziszegtem és közelebb léptem egyet, de Ed elkapta a karom.

- Emmett nyugodj meg. – kért.

- Hogy? Ő hozta ránk ezt az egészet, ha nem lenne itt, akkor nem vitték volna el Domot sem. – fakadtam ki.

- De. Hidd el, hogy megtették volna.

- Tovább. – szóltam rá és reméltem, hogy érti mire gondolok.

- Szóval, nem messze van egy kis különálló erdő. De egy rossz hírem van. La Push területén. És tudtommal ti oda nem mehettek.

- De okos lettél.

- Emmett állj már le. Segít nekünk. – szólt Jasper és egy nyugalomhullámot küldött felém.

- Az egy dolog, de ő is benne volt. Te pedig ne nyugtass, van okom az idegességre. – mondtam ingerülten.

- Igaza van. – húzta el a száját. – Szóval az egésznek a felbujtója Eve. Ő 250 éves és elég régóta együtt volt egy Steve nevezető egyeddel. Na már most, gondolom mind tudjátok mi történt Nathalieval vagy hogy ki az apja Dominicnak… - hagyta lógva a mondatot.

 - Igen és nem. – szólt Alice.

- Hát az apja Dominicnak ez a Steve. Szerencsére őt megölték. De lehet nem volt annyira szerencsés.  Ugyanis Eve bosszút akar. Mivel elvesztette azt, aki számára a legfontosabb volt, ezért úgy gondolja, elveszi NAthtől azt, azokat, akik hozzá közel állnak, ezzel őt a halálba taszítva. – magyarázta.

- Mi a garancia rá, hogy igazat mondasz? – kérdeztem kételkedve.

- Nincs garancia, de mást nem nagyon tudtok tenni. – rántotta meg a vállát.

- Hányan vannak? – bár ez számított legkevésbé, de azért jó tudni.

- Amikor én eljöttem összesen ketten voltak. De lehet, hogy azóta toborozott pár vámpírt.

- Mutatod az utat? – kérdeztem türelmetlenül.

- Mi? Emmett, nem mehetsz, át La Psuhba. Megszegnéd a törvényt. – szólt Bella mikor már épp kiléptem volna az ajtón.

- Szerinted engem most olyan nagyon érdekel az a francos törvény?

- Gondolkozz már! Ha átléped a határt nem lesz fegyverszünet. Vissza tudjuk szerezni Domot, úgy, hogy eközben nem szegünk meg törvényeket, mármint ezt a törvényt. – mondta Jasper.

- És akkor most itt ülünk addig, míg elő nem kerül valahogy? Abban biztos lehetsz, hogy nem fog ide totyogni saját magától.

 - Tudom. – hajtotta le a fejét Jasper erősen gondolkozva, majd mintha eszébe jutott volna valami, egy kis reménnyel a szemében nézett fel majd beszélni kezdett…

Nath szemszöge

Ez az állapot, amiben most vagyok, bármi is legyen az, sokkal, de sokkal könnyebb, mint a valóság. Csak lebegek, sodródok az árral, boldog vagyok. Nincs semmi gondom. Mégis valami azt suttogja, ébredj fel, mert szükség van rád. De mért van rám szükség? Mi történt?

Hiányzik valami, de nem értem. A szívem fájdalmasan sajog de nem tudom miért?

Egyáltalán mért is vagyok én itt? Emmett. Hol van Emmett? Várjunk, talán először ara kéne rájönni én hol vagyok?

Dominic eltűnt. – hasított az emlék a fejemben én pedig már nem annyira találtam jó helynek, azt ahol most vagyok. A fiam eltűnt én pedig nem tudok semmit sem tenni. Azt érzem, hogy fekszem, de hiába erőlködök, nem tudok moccanni. Olyan mintha teljesen lebénultam volna. Se a lábam se a kezem nem tudom megmozdítani. Kiabálnék, hogy itt vagyok, de még egy sóhaj se jön ki a számon.

Hallok mindent körülöttem, de most senki és semmi nincs körülöttem. Egy csendes szobában vagyok vagy valami meleg helyen.

Hallom, ahogy nyitódik és csukódik az ajtó, majd valaki megfogja a kezem.

- Nathalie, ébredj fel! – szólal meg halkan a számomra legédesebb hang a világon. – Nem tudom, hogy egyáltalán hallasz e. – folytatta. Igen hallak és a pokolra kívánom ezt a nyavalyát, ami velem van. – Szóval az a helyzet, hogy jó lenne, ha minél hamarabb felkelnél. Szükségünk van rád, most a leginkább.  – Mi? Miért? Ez így nem jó. Valahogy jeleznem kell, hogy hallom minden egyes szavát. Szedd össze magad! Sikerülni fog. Minden erőmet beleadva próbáltam megszorítani a kezét.  Boldog voltam mikor egy kicsit megrándult a kezem. Ha ez sikerült sikerülni fog a többi is. Időközben Em ezt észrevette és hívta Carlislet. Ő elkezdett számomra kínaiul beszélni, míg én tovább folytattam.

- Az altató kezdi elveszíteni a hatását, fel fog ébredni. – na ez nem volt kínai, így belül örömujjongásba kezdtem.

A kezeimet és a lábaimat már meg tudtam mozdítani. Most jön a neheze. Először csak óvatosan nyitottam ki a szemem, de valami éles fehér fény a szemembe világított, amit nyöszörgéssel jutalmaztam. Oldalra döntött fejjel nyitottam ki a szemem és nemsokára már színtisztán láttam mindent.

- Végre! – ölelt meg szorosan Emmett.

- Hol… hol van Dom? – kérdeztem rekedten és kábán. Mindenki összenézett, de senki sem felelt és ez eléggé átlátszó volt. - Valami baj van igaz? – kezdtem kétségbe esni.

- Nyugodj meg, nincs semmi gond. – szólt Em.

- Akkor mért nem mond senki semmit?

- Magatokra hagyunk titeket. – szólt Esme. Mikor mindenki elhagyta a szobát, idegesen vártam, hogy végre valahára Em belekezdjen.

- Szóval, tudjuk, hol van Dom, de nem mehetünk érte. – nyögte ki.

- Mért nem? – kérdeztem miközben feltornáztam magam ülő helyzetbe.

- Van nekünk egy szerződésünk, amit a farkasokkal kötöttünk jó pár évszázada.

- Erről tudok, és ez hogy jön ide?

- Nyilvánvaló, hogy Dominic azon a területen van.

- Próbáljatok meg velük beszélni és talán ha megengednék, csak egy kicsit, hogy átlépjétek a határt, akkor ..

- Megpróbáltuk. Jake nem engedte, vagyis kénytelen volt így dönteni, mert a többi tag nem találták jó ötletnek.

- De nem ő az alpha, nem ő dönt.

- Időközben ez megváltozott. – húzta el a száját. Bennem felment a pumpa és fújtatva ugrottam fel az ágyamról, de Em megakadályozott.

- Én kitekerem a nyakát! Engedj el! Ezt miattam csinálja, nem igaz, hogy lehet ennyire érzéketlen tuskó. – kapálóztam, de hiába.

- Nyugodj meg kicsim. – fogta meg a karom.

- Hogy nyugodnék meg, mikor tudjuk, hogy hol van a fiam és ki tudja, mit csinálhatnak vele, mi meg itt ülünk és várunk, csak tudnám mire.

- Azt mondták, hogy nem léphetjük át a határt, de ők megtesznek mindent. Csakhogy ez nem fog olyan könnyen menni. – folytatta miközben visszanyomott az előbbi helyemre. – Biztosan tudjuk, hogy az egyiknek, aki elvitte Domot olyan ereje van, ami eltünteti a nyomokat, tehát nem érzékelünk semmi szagot.

- Ezt honnan tudjátok biztosra?

- Tudod, beszéltem neked az újszülöttről.

- Igen?

- Ő közülük való volt, csak megszökött.

- Tessék? – kérdeztem és az állam a földön koppant.

- Jól hallottad. – vigyorodott el, de ez az a tipikus nem tetsző vigyor. Nem tudtam mit tegyek. Ők nem mehetnek sehova. A farkasok mindent megtesznek, de nem sokra mennek egy olyan vámpírral szemben, akinek elég hasznos és erős képessége van. De itt vagyok én. Ez az. Felpattantam a helyemről és az ajtó felé indultam.

- Nath, hova mész?

- La Pushba. – válaszoltam és kiléptem az ajtón.

- Nem mehetsz, egyedül veszélyben leszel. – tiltakozott és utánam rohant.

- Nem leszek veszélyben, majd figyelek és különben is nem rám vadásznak.

- De igen.

- Mi? – kérdeztem és visszafordultam. Em elmesélt mindent részletesen, arról, amit az a Nicol vagy ki a fene mondott. Nem szimpi nekem az a lány. Főleg nem így, hogy közülük való. Segít, de ez nem változtat a tényen.

Viszont ez sem nagyon tágított el az eredeti tervemtől. Nem tudok nyugodtan ülni és várni, vajon mi fog történni a fiammal mikor kapom vissza, egyáltalán visszakapom e?

- Nath kérlek szépen. – kért Em mikor már a kilincsen volt a kezem.

- Emmet, nem ülhetek itt tétlenül.

- Nem fogom hagyni, hogy csak úgy, elmenj.

- Emmet!! Az én életem, azt csinálok vele, amit akarok és most, ha kell, odaadom a fiamért . És ebben még Te sem tudsz megakadályozni. Úgyhogy ne is próbálkozz mert tök fölösleges és ha most megkérlek, elengednél? – sziszegtem dühösen és láttam rajta, hogy ez nem igazán tetszett neki. A szeme szomorúan csillogott és láttam rajta, hogy egy csöppet dühös is. Na jó, talán nem csöppet.

- Rendben. – fordított hátat én pedig nagy erőt véve magamon, hogy ne engedjek neki kiléptem az ajtón. Lelkiismeretem volt, hogy megbántottam, de ha kell, ezerszer bocsánatot kérek érte és mindent megteszek, de most a fiam fontosabb. Talán tényleg nem kellett volna a saját fejem után menni, de muszáj. Amint beültem a kocsiba valami hangos robajjal csattant a házba és ezt több hasonló tárgy követte. Próbáltam kizárni a fejemből Emmett csalódott tekintetét és egy nagy sóhaj után viszont elindultam oda, ahova azt hittem soha többé nem teszem be a lábam, de most a sors közbeszólt és újra láthatom azt a személyt, akire most irtó dühös vagyok, sőt egyszerűen gyűlölöm, de titkon mégis látni szeretném, habár ő ezzel nem így van…