2012. január 15., vasárnap

:(((

Sziasztok! :)

Egy elég rossz hírt kell hogy közöljek veletek, vagyis számomra nagyon is az :/
A félévi jegyeim hogy is mondjam... nem éppen megfelelőek a szüleim elvárásainak, ezért korlátozva vagyok a géptől ezzel együtt az írástól is. Ami annyit tesz, hogy csak nagyon fontos dolgok miatt ülhetek géphez. Néha kapok egy kis szabad böngészést, de az az idő piszok kevés ahhoz, hogy begépeljem a fejezeteket.
Ezért nem tudok szolgálni frissel... egy ideig.
Már egy kis rész (max.2 oldal) meg van a frissből, de úgy gondolom, hogy ha írok akkor rendesen és elfogadható mennyiségben, szóval szerintem a 2 oldal semmi...
És a másik: megcsappant az ihletkészletem...
Nagyon össze vagyok zavarodva, hogy mi hogy legyen és ez 3 blognál sok erőt igényel. Na nem akarok nyavalyogni, imádom csinálni, de nem szeretnék összecsapott munkát sem elétek rakni.

Szóval mint összevetve, a friss kérdése elég bizonytalan. Remélem hamar javítok és kellő mennyiségű kutyakölyökszemekkel meglágyítom drága szüleim és zöld lámpát kapok.
Remélem megértetek és nem haragudtatok meg vagy nem fordítotok hátat a történeteknek és majd a visszajöttem, továbbra is olvastok.
Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek, annak érdekében, hogy ne kelljen sokáig várakozni!!!

p.s.: cseréket továbbra is kérhettek, és ha lesz időm kiraklak titeket!

Sok-sok puszi nektek!
Jess♥

2012. január 7., szombat

29.fejezet

Sziasztok!

Az év első fejezete! Remélem tetszeni fog nektek, bár nem sok, de ez is valami:D Igyekszem a folytatással, bár nem hiszem, hogy sikerül hamar feltennem, mert félév és hát elég ramatyul állok. Na de mindegy:D

Jó olvasást!
Puszi
Jess




A fájdalom élesen hasított az oldalamba. A levegő bennrekedt egy pillanatra a tüdőmbe, majd gyorsan ki is szabadult onnan egy halk sípoló hangot kiadva.

Ha ennyire ficánka lesz, nem bírom sokáig – gondoltam magamban.

A nagy pocakom miatt alig fértem el a kanapén. Mellettem egy egész vödör jég volt, ami a néhai hőhullámok miatt van. Hát nem volt hatásos a mi kis beszélgetésünk… Próbáltam közös nevezőre jutni a kicsivel, hogy ha lehet, akkor ezt elkerülhetnénk, de az utóbbi időben, már nem nagyon tudja kontrolálni. Lehet, hogy úgy nő az ereje, ahogy ő. Hát akkor nem panaszkodhat. Másfél hét telt el azóta, hogy megtudtuk a nagy hírt és mára már itt fekszem „minden naposan”.

És az is nyilvánvaló, hogy nem festek valami jól. Sőt, eléggé taszító látvány.

Olyan vagyok, mint egy etióp kisgyerek. A hasam hatalmas és néhol lila is a baba rugdosása miatt, viszont én magam csont és bőr vagyok.

Most kezd tisztázódni bennem mit is akarok. Nem mintha bánnám, sőt életem legjobb döntése volt, hogy nem hagytam magam. Mégis néha összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy nemsokára vége és itt hagyom őket. Nos, igen… Itt a másik lehetőségem, a vámpírság.

Nem tudom, hogy tudnék e úgy élni, ahogy a családom többi tagja…

Tudom, hogy Dom és a pici jó helyen esz, hisz ott az apjuk, Emmett, és így boldogan távoznék az élők sorából, de mégis maradnék… Egy kardélen táncolok, és nem tudom, melyik felére dőljek…

Emmett nem tud ezekről a dolgokról. Ő bízik abban, hogy túlélem… emberként.

Csak Carlisle és én tudjuk, hogy ennek az esély egyenlő a nullával. Hogy miért? Mert ha Em megtudná, talán nem szeretné a picit és győzködne, hogy dobjam el magamtól, vagy ha nem akkor pedig az átváltozás… és így nem tudnék dönteni. 

Szeretem. De nehéz ez az egész, túl... bonyolult.

Túlságosan kevés időm volt és van ahhoz, hogy ezt átgondoljam és tisztázódjon bennem.

Éreztem egy kis rúgást a kezem helyén és az eddig visszatartott könnyeim nedves csíkot húzva maguk után végigfolytak az arcomon.

- Ne félj kincsem, te jó kezekben leszel, ígérem neked! Majd Apa mesél rólam, ha nem leszek, és fentről vigyázok majd rátok! És ne hibáztasd magad semmiért nem a te hibád lesz… Szeretni foglak titeket, örökké! – suttogtam, de a mondat végén már rázkódtam a sírástól.

Határozott vagyok, ez az egy, amit biztos tudok magamról, viszont most… Ezt a tulajdonságom is elvesztettem… döntésképtelen lettem. Más az életet, a vámpírságot választaná gondolkodás nélkül, kivéve persze, ha nincs ideje gondolkodásra, ha akaratán kívül történik az egész, de én még így sem tudok választani.

- Lesz egy nagy és okos bátyád, aki óvni fog téged minden rossztól és egy erős, kedves, vicces apukád, aki majd elkergeti az udvarlóid, mivel te egy olyan gyönyörű lány leszel, hogy nem győződ majd fogadni a bókokat. Igen egy kislány… - mosolyogtam. Éreztem, hogy lány lesz, hogy honnan? Azt jó magam sem tudom, viszont hallgatom az anyai megérzéseimre.

- Nem is tudtam, hogy te magadban beszélsz – hallottam meg Alice hangját a hátam mögül.

- Nem vagyok egyedül, tudod – töröltem le gyors a könnyeim és csak imádkoztam, hogy ne látszódjanak.

- Te sírtál Nath? – ült le elém egy csésze, forró teával.

- Ugyan, nincs okom sírni. Csak fáradt vagyok – vettem el tőle és mosolyogva kortyoltam egyet.

- Hát akkor pihenj – válaszolt, majd távozni készült.

- Alice! Még mindig nem látsz semmit? – kérdeztem aggódva.

- Nem – felelte letörten –  És ez irtó zavaró, se a jövőt, se a múltat.

Hát igen, a pici. Ez engem is aggasztott, hisz ha ő tudná mi fog történni, akkor én is nyugodtabb lennék. 

Épségben megszületik e és hogy… én, hogyan fogom végezni.

- Ja, mellesleg a többiek, holnap érkeznek. Jasper hívott és azt mondta, hogy Dominic nagyon élvezi a vadászatot és már egy kis bocsot is levadászott, egyes egyedül – mosolygott.

Végre! Már vagy két napja oda vannak, csak Alice maradt velem, afféle óvónő szerűségnek: ha bármi baj történne.

Viszont szerencsére nem történik semmi gond, a baba nyugton van… egy ideig. Ha viszont rájön az elevenség, nem kímél és rúg-kapál. Bár nem okoz piszok nagy fájdalmakat, nem panaszkodom, de nem lennék szomorú, ha hanyagolná ez picit. Tudom, hogy ez lehetetlen kérés tőlem: én sem tudnék magzatpózban lenni folyton, mozdulatlanul.

Kíváncsi vagyok hogyan fog kinézni: mennyit örökölhetett tőlem és mennyit Em-től. De lehet, hogy ez a kíváncsiság megmarad a fantáziának.

Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy gyönyörű lesz, akár fiú, akár lány. És reményeim szerint az apjára fog hasonlítani. Ezen sokat vitatkozunk Emmettel: ő mindenáron arra esküszik, hogy rám fog hasonlítani én pedig fordítva. Ja és hát igen, a név. Fiúnevekkel már tele vagyok: Benett, Adam és persze a Charles, Em édesapja után.  Viszont lány nevek terén bajban vagyok.

Én mindenáron a Margaret névhez ragaszkodom, bár Em ötletei sem rosszak: Kiara, Lilly.

A vége az lett, hogy ha fiú, akkor én választom a nevet, ha lány, akkor pedig Em. így nagyjából nekem is megfelel, hisz tudom, hogy Em nem adna idétlen nevet neki, csakis a legszebbet.

- Nath! Vendéged van! – hallottam meg Alice mogorva hangját. Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az. Reméltem, hogy nem anya, apa sem Alex, mert ha így meglátnak… abból nem lesz semmi jó.

Hallottam a lassú léptek zaját. Próbáltam megfordulni, nagy nehezen sikerült is.

Mikor megpillantottam az előttem álló alakot, ledöbbentem. Sosem hittem volna, hogy önszántából eljön egyszer ide…