12.fejezet

Halihóó! : D Meghoztam a fejit : )Ne nagyon nyugodjatok meg, mert nem lesz itt mindig béke és nyugalom. Rengeteg ötletem van, hogy mivel dobjam fel még egy kicsit a történetet  :D Na de ezt majd később ^^ *sunyifej*

Na még annyit hogy,  léci.. komizzatok.. fontos lenne.(Köszönöm Titti-nek a megjegyzést és azoknak akik vették a fáradságot és vagy a "tetszik"-re vagy az "érdekes"-re kattintottak) 

Én nem tudok olvasni a gondolataitokban -mint egyesek ^^-, így ha nem osztjátok meg velem a véleményeteket, nem fogom tudni, min kellene javítanom- ha egyáltalán kell-. Na jó nem akarok egoistának tűnni   xd :D  És akaratosnak sem :$

Nem is fecsegek itt össze-vissza. Túl sokat beszélek :/ :D  

Jó olvasást!

Puszi Jess ♥♥ : )

Kinyitottam a szemem és alig jöttem rá, hogy a szobámban vagyok. Uhh… Magamra húztam a takarót és észrevettem, hogy nincs rajtam semmi. Mi? Hirtelen ültem fel magam előtt tartva a fekete takarót. Meredten néztem az ajtót és próbáltam visszapörgetni a tegnap történteket. Nem kellett sokáig kutakodnom. Mindenre emlékeztem. A kifakadásomra, és ahogy Em lerohant és az éjszaka további részére. Belepirultam még a gondolatába is. Ez nem én voltam. Én nem tettem volna ilyet. De abban a pillanatban alig tudtam gondolkozni, csak követtem az érzéseimet. Az igazat megvallva nem bántam meg, sőt. Elmosolyodva és megkönnyebbülve feküdtem vissza.

Már majdnem elaludtam mikor eszembe jutott valami? Hol van Emmett? Hirtelen rám tört a pánik és a csalódottság, na meg a szomorúság. Mi van, ha csak erre kellettem neki? Vagy csak le akarta tesztelni, azt hogy mégis igaza lenne? Nem. Ő nem lehet ilyen. De mi van, ha még is?! Mi van, ha becsapott és csak játszott. Még egyszer nem élném túl, ha összetörnék a már majdnem összeforrt szívem. A sírás kerülgetett. Nem szabad. Hisz ezeket csak én gondolom. Az ő szájából akarom hallani, hogy mi történt köztünk tegnap este. Mármint tudom hogy mi. Az nyilvánvaló. De azt nem tudom, hogy ő szerelemből tette vagy csak, azért hogy jót mulasson.

Magamra tekertem a vékony anyagot és úgy indultam el valami ruha után. Nem igazán érdekelt mit veszek fel. Kiválasztottam egy piros rövidnadrágot és egy ezüst fölsőt. Kezemben a ruhákkal indultam el letusolni.

Legalább fél óráig áztattam magam. Felöltöztem, fogat mostam és felkötöttem a hajam. Úgy döntöttem, hogy elkészítem Dominicnak a reggelijét, és ha tudok, akkor én is eszek pár falatot. Útközben a konyha felé benéztem Dom szobájába megbizonyosodni arról, hogy még alszik. A fiam békésen szuszogott, de a takarója, mint mindig most és az ágy egyik sarkába hevert. Betakargattam és nyomtam egy puszit az arcocskájára.

Leértem a konyhába és rögtön a hűtő felé indultam. Nem tudom, hogy Carlisle mit javasolna, de Dom már elég nagy hozzá, hogy ne anyatejet adjak neki. Legalábbis már 4 hónaposnak kinéz, de lehet hogy többnek. Elővettem egy kisebb almát és lereszeltem. Mikor kész lettem én is elővettem egy almát és kedvtelenül beleharaptam.

Már egy ideje nyammogtam az almán mikor úgy gondoltam eljött az ideje, hogy Dom felébredjen.

 Elhaladtam a szobám mellett, aminek résnyire nyitva volt az ajtaja. Ez fura azt hittem becsuktam. Na mindegy biztos rossz a memóriám. Halkan benyitottam a fiam szobájába és odasétáltam a kiságy mellé.

Azt hittem, hogy menten szívinfarktust kapok, vagy ott esek össze. Dom nem volt ott. Levegő akadozva áramlott a tüdőmbe. Nem is gondolkodtam és elkezdtem keresni a szobába. Megnéztem mindent, bár hülyeségnek tűnik a játékok közt keresni, de ki tudja.

A szobájában nem volt. Átszaladtam a szobámba. Benyitottam és rögtön meg is torpantam. Benyitottam? Hisz mikor jöttem nem volt nyitva az ajtó. Most nem tudtam ezzel foglalkozni csak arra, hogy Dominic előkerüljön. Itt is körülnéztem de semmi. Leszaladtam a nappaliba ott is szétnéztem és semmi. A torkomban gombóc nőtt és úgy mondogattam a fiam nevét. Már csak a konyha volt. Berohantam és Emmettet találtam ott háttal nekem.

-Emmett, te mit keresel itt?- kérdeztem tőle, mire ő megfordult.  Azt hittem, hogy menten beverek neki egyet. A fiam ott volt a kezében és mosolyogott. Fújtatva indultam el feléjük és kikaptam Domot Em kezéből és magamhoz szorítottam.

-Soha többé ne csinálj ilyet! Megértetted?- mondtam a fogaim között préselve, de a hangom még mindig remegett az idegességtől és a megkönnyebbüléstől is.

-Nyugi, nem történt semmi. Csak felébredt és lehoztam.- tette magam elé Em a kezét védekezően.

-De történhetett volna. Mi van, ha valaki más viszi el? Felelőtlen vagyok. A francba is. – kiabáltam miközben leraktam a fiam az etetőszékébe. Idegesen járkáltam fel-le és még mindig a rosszullét kerülgetett.

-Nem vagy felelőtlen. Én voltam a hülye. Sajnálom. – mondta és magához szorított. Jó volt hozzá simulni. Biztonságban éreztem magam. Pár perc után már egyenletesen lélegeztem és meg is nyugodtam. Valamennyire.

-Nem, én sajnálom. Nem kellett volna így kiakadnom, csak nem tudtam, hogy hol van és rám tört a pánik. Nem gondolkoztam, sajnálom hogy neked rontottam.- néztem fel rá. Megrázta a fejét és megcsókolt. Most nem úgy csókolt, ahogy tegnap. A tegnapi vadsága eltűnt és felváltotta a szerelem, megértés, és egy csepp szenvedély. Nem ismertem ezt az oldalát Emmettnek. Mindig vicces volt és semmit sem vett komolyan. Mint egy nagy gyerek. Na és a perverzsége sem mellőzhető és a forrófejűsége, ami bizonyított tulajdonság. De most, mintha teljesen megváltozott volna. Komolyabb lett.

Mikor elváltak az ajkaink hiányérzetem lett. Hiányzott, hogy nem érezhettem ajkait az enyémeken. Mikor a szemébe néztem, úgy láttam, hogy valahogy ő is így érez. Megköszörültem a torkom és kibontakoztam az öleléséből, majd elindultam az almapüré felé, ami a fiamra várt. Emmett kitágult szemmel nézte amint az első falatot ráteszem a kiskanálra és Dom szájába.

-Nem korai ez még? Mármint ő még csak 1 hónapos.- szólalt meg.

-Hát a születésétől számítva igen. De már 4 hónaposnak is kinéz. Szóval úgy gondoltam, hogy kipróbálom. Eddig még nem volt semmi gond vele.- néztem fel Emmettre csak egy pillanatra, mert Dom csak úgy falta a reggelijét, hogy alig győztem adagolni.

-Hát te tudod.- mondta és leült velem szembe.

Mikor Dominic megette a reggelijét elindultam vele a nappaliba. Letettem a játszószőnyegére és leültem Em mellé, aki addig kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.

Pár perc kínos csend után megszólaltam.

-Beszélhetnénk a tegnap estéről?- kérdeztem elpirulva és az ajkamat rágcsáltam.

-Mit akarsz róla beszélni?- kérdezett vissza.

-Sok mindent. Például nem tisztáztuk még le azt a dolgot, ami miatt úgy alakult, hogy elköltözöm. És lenne még pár kérdésem is.- válaszoltam, most már a szemébe nézve.

-Én már elmondtam, hogy sajnálom és egy hülye barom vagyok aki nem is érdemli meg azt hogy megbocsássanak neki, de reménykedik benne.- mormolta Emmett halkan.

-A megbocsátáson már túlvagyunk, és azt hiszem ezt tudatodra is adtam.- mosolyodtam el kajánul.

-Igan az igaz.- vigyorodott el ő is.- De akkor miről akarsz még beszélni?

Na most jön a neheze.

-Te… mármint tegnap este… ami történt… miért tetted?- kérdeztem összefüggéstelenül, de remélem megértette, hogy mire akartam kilyukadni.

-Mert amikor meghallottam, hogy mit érzel irántam, biztos voltam abban, hogy megbocsátasz és azért, mert... én is szeretlek. Erre pedig csak akkor jöttem rá, mikor már elveszítettelek. – mondta.

-Szóval nem csak azért, hogy leteszteld azt, hogy igaz a feltevésed miszerint olyan vagyok, aki mindenkivel lefekszik? -kérdeztem bizonytalanul.

-Nem te kis butus.- húzott oda magához és szorosan átölelt. –Ilyet még csak gondolni se gondolj. – motyogta a hajamba. Felkönyököltem és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem kellett több. Tudtam, hogy ő is azt érzi, amit én. Szeret és én is őt. Mennyi időt elpocsékoltunk. Idő. Em nem öregszik, ahogy a fiam sem egy idő után. Nem akarom őket elveszíteni. Soha. Elég önző dolog. De nem. Örökké velük akarok lenni. Így, fiatalon. Talán pár évvel később, de  olyan szeretnék lenni, mint ők. Mélázásomból és a csókcsatámból a telefon csörgése rántott ki. Hangosan sóhajtva váltam el Emtől. Nem az én telefonom volt, hanem az övé. Felálltam és odafeküdtem Dom mellé, és játszani kezdtem vele. Ő pedig boldogan gügyögött hozzám.

 Emmett felvette a telefontját és valaki egy hatalmasat sikított. Ezt még így is felismerem. Alice. Aztán már csak zümmögést hallottam a telefonból és Em tömör válaszait. Elbúcsúzott nővérétől és lerakta a telefont, majd odajött mellénk.

-Alice azt akarja, hogy gyere el hozzánk, mert már hiányzol nekik. És Dom is.- mondta Emmett.

-Mért nem jönnek ők. Úgy sem voltak még itt. Ideje lenne.- ajánlottam.

-Ez egy jó ötlet.- mosolyogott és elővette a telefonját és pötyögni kezdett. Pár perc múlva mát vissza is tette a helyére.

 -Mit csináljunk ma?- kérdezte mosolyogva.

-Hát ma nem akartam sehova sem menni.- húztam el a számat.

-Igazából én sem.- közölte.

-Helyes válasz.- nevettem fel.

Egészen addig beszélgettünk, míg Dom el nem aludt. Em felvitte a szobájába én, pedig arra gondoltam, hogy egy kicsit összepakolok.

-Mit csinálsz?- kérdezte Em mintha valami számára értehetetlen dolgot művelnék.

-Hát úgy gondoltam egy kicsit rendet rakok.- mondta vállrándítva.

-Én másra gondoltam.- mosolyodott el és lépett közel hozzám, kezét pedig a derekamra rakta.

-Na és mire?- vigyorogtam.

-Kíváncsi vagy rá?- kérdezte motyogva súrolva ajkait ajkaimhoz.

-Aham.- már csak ennyire futotta tőlem és mohón csókoltam meg…