31.fejezet - Soul

Sziasztok! 

Itt lenne a 31.fejezet! Sajnálatos módon nem kaptam megjegyzés az előző fejezethez, de nem szomorkodom, mert remélem most ez megváltozik. Szóval jó olvasást!

Puszi Jess.♥ .

A bűntudat hirtelen árasztott el. Úgy éreztem csalódást okoztam Alicenek. Megbántottam azzal a gondolatommal, hogy inkább a halált választom helyettük. Csalódást okoztam, nem csak neki, hanem az összes Cullen-nek és a fiamnak is.

Hallottam amint a bejárati ajtó becsukódik – tehát Alice elment. Tudtam, hogy a közelbe van, hisz figyel rám.

Bocsánatot kell kérnem.

Minden erőmet összegyűjtve próbáltam mozgásra bírni a testem. Csodálkoztam, hogy a karfa nem roppan össze szorításom alatt: bár lehet, hogy csak az az erő, amit kifejtek rá meg se kottyan neki.

A lábaim reszkettek mikor megálltam rajtuk, nekem pedig egy boldog mosoly szaladt a számra. Nem mozdultam: úgy álltam ott, mint egy jégszobor. Az ajtó, nagyon távol volt és egy kicsit elbizonytalanodtam.

Meg tudod csinálni! – biztatott egy hang a fejembe.

Lassú léptekkel indultam el az ajtó felé. A szemem végig az aranyozott kilincsen volt. Szédültem viszont nem tudtam semmibe sem kapaszkodni.

Éreztem, hogy megjelennek a homlokomon az első izzadságcseppek.

Forgott velem a szoba és ez nem tett olyan jót a gyomromnak.  De aztán végül eljutottam az ajtóig és megragadtam a hideg kilincset.

Viszont most már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy felkeljek. A vér száguldását éreztem a fülemben és a kezeimből is többet láttam.

Aztán, hirtelen az alhasamban megéreztem az ismerős fájdalmat, csakhogy ezerszeresére felnagyobbítva. Nem tudtam parancsolni a lábaimnak és egyik pillanatról a másikra mintha – mintha gumiból lettek volna – rogytam le a padlóra.

Éreztem, hogy rázkódom, de az is lehet, hogy valaki ráz? Fogalmam sem volt mi folyik körülöttem. A szemeim nyitva voltak, és csak a hófehér plafont tüntettem ki tekintetemmel.

- Alice – nyögtem ki, de a vértől, ami a torkomból tört fel még csak egy halk sóhajnak sem lehetett nevezni. 

Aztán mintha ólomsúlyt kötöttek volna a szememre, azok ellenállást nem tűrően akartak lecsukódni. Viszont nem akartam, hogy az a sötétség magával ragadjon. Még nem! Tudnom kell, hogy a kicsi biztonságba van!

Aztán az ajtó hirtelen kicsapódott és megláttam barátnőm rémült tekintetét.

- Saj…sajnálom – nyögtem ki akadozva.

- Mi? Ahjj az istenért mért keltél fel?! – kezdett el kutatni a telefon után, majd olyan gyorsasággal beszélt, hogy képtelen voltam követni.

- Alice… - nyújtottam felé a kezem.

- Emmett úton van, tarts ki, kérlek szépen! – rázkódott meg miután megfogta a kezem. Olyan volt mintha sírt volna… Könnyek nélkül…

 Úgy éreztem, mintha a tűzben égtem volna- tudtam, hogy ez a pici műve- ezért jól esett most a hideg érintés.

- Vigyá… vigyázzatok rá! Me...Mentsétek meg, kér..lek –  a hangom borzalmas volt. A számban a vér jellegzetes ízét éreztem és ettől a gyomrom fordult fel; szemem előtt a dolgok összefolytak és a sós könnycsepp végiggördült az arcomon: még ez a nedves csík is hidegnek hatott a bőrömön.

- Shhh… Nem lesz semmi baj! Semmi baj…– remegett Alice, olyan volt mintha csak magát győzködné.

A fülemben a vér egyenletesen lüktetett és tisztán hallottam a szívem gyenge küzdelmét is. Az időérzékemet elvesztettem és éreztem, hogy nem bírom sokáig, mert a szemem le-lecsukódott. A szörnyű fájdalom miatt a testem már zsibbadt… Szinte alig éreztem valamit- persze a fájdalmon kívül, ami már megszokottnak vett a testem… Próbáltam mozogni, de még egy apró rezdülést sem tudtam összehozni…

Aztán, hirtelen az ajtó kinyílt és megláttam Em aggódó arcát. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amiért újra látom. Aztán az ajkai mozogni kezdtek, de hiába füleltem semmit sem hallottam a sípoló hang mellett. Láttam, hogy az arcom a keze közé veszi, majd mond valamit… Aztán összeállt minden. 

Mintha egy rossz filmet néztem volna. Láttam magamat, ahogy ott fekszem, körülöttem minden véres. Alice tart a karjaiban; a kezem élettelenül hever a földön; a tekintetem üveges és az arcom csupa vér. Aztán Alice elmegy és helyette Carlisle-t látom, de Em ottmarad velem és ez számít.

Fogalmam sincs, hogyan kerültem ide… Mármint ott vagyok Em mellett, de nem vagyok a testemben. Mindent úgy látok, mintha ott lennél köztük, de csendes megfigyelőként. Mintha kettészakadtam volna… a lelkem és a testem kettévált…

A gondolataim megszakadtak, mikor – valami csoda folytán – meghallottam a legszebb sírást a világon.  Az ajkaim mosolyra húzódtak és Carlisle mellé sétáltam, majd könnyes szemmel megláttam életem legszebb tüneményét. A kis teste véres volt, de a bőre hófehéren csillogott alatta. A szemeiből sok kis csepp gurult le. Odanyúltam érte, de Carlisle elsétált mellettem és a következő pillanatban már itt sem volt. Hirtelen rám tört a pánik: ha valamit csinálnak a picivel, én esküszöm…

Nem tudtam tovább folytatni gondolataim szövögetését, mert valami a szívembe nyilallt ezzel szörnyű fájdalmat okozva.

Mikor megpillantottam a testem, rájöttem miért is van ez a fájdalom…

Aztán egyre közelebb és közelebb kerültem a testhez…  Mintha valami láthatatlan mágnes vonzana: hiába is tiltakoznék.

Nem akarom! A kicsit akarom! Látni akarom! Ne! – üvöltöttem.

 A tekintetem ide –oda járt az ajtó és a halott test között. Nem akarok meghalni! Élni akarok, bárhogy is, de élni! Látni akarom a babámat!

Minél közelebb kerültem egyre hidegebb lett, és a fájdalom erősödött. A testem két hideg kar közt feküdt véresen. Csak remélni tudtam, hogy Emmett megteszi időben. Akarom őt és nem érdekel hogyan… Aztán mintha egy ollóval vágták volna, úgy sötétült előttem el minden és nem maradt más csak a borzasztó kín.