16.fejezet - Emlékek

Sziasztok!! Íme az új feji! Személy szerint nekem az eddigi fejezetek közül ez jön be a leginkább ^^ De nem tudom, ez csak az én véleményem  és nem dícsérni akartam magam :) Szóóvaaal.. ennyi lenno Jó olvasást :D

Puszi Jess ♥


Emmett szemei elhomályosultak és egy pontot bámult miközben beszélt. Mintha nem is itt lenne. Egy másik időben, egy másik helyen.

  -1915. november. 29-én születtem, Gatlinburgban, Tennesseeben.  Anyám egy báró lánya volt. Margaret Schmidth. 18 évesen feleségül ment egy földbirtokoshoz. Az apámhoz, Charles McCartyhoz. Nem volt érdekházasság, mégsem volt meg köztük az a nagy szerelem, csak később. Apám bevonult katonának mikor anyám várandós volt. Később megszületett a bátyám, Richard McCarty. Anyám egyedül nevelte, egészen 7 éves koráig. Apámnak nagy nehezen megengedték és kilépett a hadseregből, majd hazament a családjához. Nem sokkal később megszülettem én. Körülbelül akkor készült ez a kép.- mutatott arra a képre, ahol a szüleivel és a bátyjával volt.- Elég rafinált gyerek voltam. Főleg a bátyám húzott bele a rosszba. De azért nem voltam annyira rossz. Néha idegesítő voltam, mikor minden áldott nap beállítottam egy csokorral, amit anyámnak hoztam. Apám már nem győzte venni a vázákat, de ő sem haragudott.

 Mikor a bátyám elvégezte az iskolát elment a vasútra dolgozni, síneket rakott le. A szüleim nem ezt a munkát szánták neki, de ő ment a saját feje után és nem hallgatott rájuk. Sokszor maradt kinn éjjelente, pókerozott, ivott. És ez lett a veszte. Egyszer egy este hazajött és azt mondta, többször nem fogjuk látni és szeret minket. Másnap az újságban megjelent egy cikk, amiben az szerepelt, hogy lelőtték.

  A szüleim már nem voltak a régiek. Előttem eljátszották, hogy minden rendben, de éjszakánként, hallottam anyám zokogását. Nem sokat beszéltünk a bátyámról, hetente meglátogattuk a sírját és vittünk virágot. Évekkel később már minden ment a régi kerékvágásba, de nem felejtettük el őt.

Apámnak egy új szenvedélye lett, a vadászat. Sokszor járt a hegyekbe a barátaival ”szórakozni”. 20 éves voltam mikor én is kedvet kaptam rá és elmentem vele. Csak ketten voltunk, úgymond egy apa-fia nap. Anyám még jobban aggódott és nem akarta, hogy menjek azzal a jelmondattal, hogy mi lesz, ha megtámad valami. Általában, jók voltak a megérzései, mi mégsem hallgattunk rá, csak mosolyogtunk az aggódásán. Hát, igaza lett. Apám talált egy kis macit az erdőben. Akkoriban még nem foglalkoztak azzal, hogy mit lőjenek le, nem érdekelte őket, hogy beteg vagy egészséges. Így tett apám is. Lelőtte a kicsit, csak azzal nem számolt, hogy ha kis bocs van a közelben, ott az anyja is. A medve rátámadt apámra én meg csak néztem, és nem tudtam, mit tegyek. Eltereltem a figyelmét, így engem vett célba. Mondtam apámnak, hogy menjen és hívjon segítséget, de ő ledermedt. Mikor észrevette, hogy már nem bírom sokáig akkor megragadta a puskát és célzott. Ez mind szép és jó volt, el is találta, csak az volt a gond, hogy későn. Akkora már olyan sérüléseim voltak, hogy azon még a legtehetségesebb orvos sem tudott volna segíteni. Először láttam apámat sírni. Tudtam, hogy magát hibáztatja az egész miatt. Reméltem, hogy nem tesz semmi őrültséget és hazamegy anyához.  Ezek után már vámpírként ébredtem. Tetszett a dolog és persze Rose is. Az egészben az volt a rossz, hogy nem mehettem a szüleim közelébe, és nem ölelhettem meg őket, nem mondhattam nekik, azt hogy ”élek”. Figyeltem őket, de csak távolról. Apám teljesen magába fordult és csak anya miatt élt. Mikor anyám meghalt apám nem gondolkodott és utána ment. Így már nem maradt senkim, csak Rosalie és a többiek. Szerettem a vámpírságot, csak a vegetáriánus életmód nem volt az ínyemre, ezért egyszer-kétszer engedtem a kísértésnek, de mára már azt is megszoktam.- mosolygott rám.

Lesokkolódva néztem Emmettet könnyeimen keresztül, amik a történet vége felé kicsordultak. Nem tudtam mit mondani. Én hülye mennyi ostobaságot kitaláltam. Még csak a közelében sem jártam az igazságnak. Feltérdeltem és szorosan megöleltem Emmettet, mintha ez lenne az utolsó reményem az életben maradásra. Körülbelül így is volt. Két létkellékem van. Em és Dominic. 

  -Sajnálom.- suttogtam Emmett nyakába.

  -Ugyan már. Régen volt, elmúlt. – rántotta meg a vállát, de láttam rajta, hogy ez is csak az a bizonyos férfi büszkeség.- Lenne itt még valami.- mondta és elhúzódott, majd kivette a nyakláncot a dobozból.- Ezt anyám kapta apámtól. Ez volt a legféltettebb kincse a sok ékszer közül. Mindig rajta volt és sosem szakadt el tőle. Apám az eljegyzésükkor adta át neki. Afféle ”szerelmi zálogként”. Mikor 17 éves voltam, anyám ideadta ezt nekem, és azt mondta, hogy csak annak adjam oda, aki megérdemli, és őszintén szeret, és én is viszont szeretem. Odaadtam egyszer Rosailenak, de ő csak annyit mondott, hogy szép, de nem illene egyetlen ruhájához sem, és nincs hozzá semmilyen hasonló fülbevalója, karkötője.- nevetett fel  keserűen.- Szóval, ezt szeretném neked adni.

 -Neeeeem.- nyújtottam meg az ”e” betűt.- Ezt nem fogadhatom el Emmett. Nekem ehhez nincs jogom. Ez a tiéd. – mondtam. Ezt tényleg nem fogadhatom el. Nem azért, mert nem szeretem Emmettet, imádom teljes szívemből, de valahogy úgy érzem, hogy nem érdemlem meg.

 -Miért?- kérdezte megilletődve és szomorúan.

 -Nem érdemlem meg.- ráztam meg a fejem.

  -Most megkönnyebbültem. Azt hittem neked sincs mit felvenned mellé.- fújta ki a levegőt és kuncogott egyet.- Na, fordulj meg.

 -Emmett.- nyavalyogtam, de meg sem hallott. Óvatosan rám helyezte a nyakláncot és adott egy puszit a vállamra.

-Köszönöm.- fordultam hátra és megcsókoltam. Ebbe a csókba nem volt semmi vadság vagy valamiféle hevesség. Próbáltam átadni az érzelmeimet. Szerelmet, hálát, együttérzést egy kis szenvedéllyel megspékelve.

-Nem, nem, én köszönöm.- mondta mosolyogva és újra megcsókolt.

A csókcsatánk után már tényleg éreztem, hogy egy ideje talpon vagyok. Lefeküdtem, magammal húzva Emmettet, és a karjaiban adtam át magam a tudatlanságnak.

Ha tetszett dobj meg egy komival! :)